Előszó
„Hányszor kerestem már a hazát a tájban! Álltam hegyfokon, szemben éles szelekkel északon és volt, hogy hetekig néztem messziről a kékes Badacsonyt. Egyszer félórát hallgattam, hogy mit zúg a lágy déli szél a Mecseken, figyeltem a Bükk aranyhegyű őszi jegenyéit s Nógrád hullámos halmait. Megkérdeztem a haza felől a visszhangot Tihanyban és kérdeztem a Berettyó bús, lapos partjait, melyeket pompás színekkel cifrázott az ősz. Kerestem Bihar tájaiban az Ady-verset s az Ady-versben Bihar tájait, gyanakodva vártam valami titkot Pécs latin szőlőitől s a Bakony nedves erdőitől. Valamit rejtett a táj mindig, nem akarta mindjárt kimondani. (...) Különös képzetek társultak e tájakhoz később, hogy elhagytam őket. A Bakonyból esti kocsizás emléke maradi, nyugalmas út hullámzó hátú lovak mögött, a Retyezáton tíz őz szaladt át előttem egyszer és a balatoni hegyek egy roppant magános délutánon úgy hullámzottak a szemeim előtt, mint fülemben régen egy félhangosan mormolt Himfy-vers. (...) Emlékszem persze más tájakra is, külföldre, Potsdam őszi parkjaira s a Wavel mögött a Visztula-hidra. Emlékszem Balcic homokkősziklájára és glédában álló erdőkre északon. Úgy emlékszem rájuk, mint befejezett kalandokra idegenekkel. Már nem akarok tőlük semmit, ők se tőlem, találkoztunk s búcsúztunk véglegesen! De a hazai tájak nem engednek, nyugtalanítanak és követelnek. Vádolnak, hogy nem vártam meg, míg kimondhatták, amit mondani akartak. Hogy nem éltem velük, csak átéltem őket."
Ezekkel és hasonló szavakkal intette olvasóit Szabó Zoltán 1939 és 1944 között. Szellemi Honvédelem cím alatt megjelenő publicisztikáiban. Hogy sorait most kötetünk bevezetőjéül felidéztük, arra nemcsak szépségük, hanem a végkicsengésükben burkolt jogos szemrehányás is okot ad. Éppen a földtudományt művelőknek, bizony, súlyos adósságaik vannak a tájak Szabó említette „követelésével" szemben: sajnos, érdemi munkából, amely az ország földjére vonatkozó ismereteket a nagyközönségnek közérthetően bemutatta volna, az elmúlt száz évben nem sok látott napvilágot. Különösen áll ez a forradalmi szemléletváltozást hozó elmúlt évtizedekre. Mit is mondhatnának mentségükre a maiak, ha Szabó Zoltán intő sorai oly korban íródtak, amikor azért - többek között - Lóczy Lajos, Prinz Gyula vagy Cholnoky Jenő fáradozott Magyarország földjének megismertetésén! A nemzedékeket felnevelt A magyar szent korona országainak leírása (Lóczy, 1918), Magyar föld, magyar faj (Prinz és mások, évszám nélkül) vagy A Föld és élete sorozatban Magyarország földrajza (Cholnoky, 1963) című köteteket, hogy csak néhányat említsünk, a második világháború után nem követték hasonló, színes és mégis magas tudományos szintű összegzések. Az egyre súlyosabb hiányt nem tudták pótolni a többségükben korlátozott tematikával megjelenő tankönyvek sem; és még ha az elmúlt évtized fontos munkáit, Juhász Árpád Évmilliók emlékei (1987) és Fülöp József Bevezetés Magyarország geológiájába (1989) c. könyveit, valamint Magyarország Nemzeti Atlaszának (1989) ide vonatkozó részeit hozzávesszük, akkor is kijelenhetjük, hogy a korszerű, egyszersmind a földtudományok valamennyi szeletét felölelő összefoglalás mindmáig várat magára.
Vissza 
