Életutak

Előszó

Kárpátalja, a hazától elszakított táj - szülőföldem, ezen belül szűkebb pátriám Bátyú nagyközség. A huszadik század gyermeke, változó világ fia vagyok. Életem hetven éve alatt tanúja lehettem országok porba hullásának és születésének, nemzedékek kihalásának és kirajzásának.
E vidék önálló politikai élete lényegében az első világháború után, az 1919. szeptember 10-én megkötött Saint Germain-en-Laye-i szerződéssel kezdődött, amikor a nagyhatalmak Kárpátalját Csehszlovákiának ítélték oda; s az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátummal folytatódott, amely Magyarország feldarabolásával egy időben szentesítette Kárpátalján a csehszlovák fennhatóságot.
Az itt élő magyarság kisebbségi sorsra kényszerült. Családomban a hatodik nemzedékre, dédapám, nagyszüleim, szüleim, jómagam és feleségem, a fiam után kisunokámra is ez a sors vár. Néha eltűnődöm: vajon lesz-e ereje kitartani, lehetősége boldogulni a szülőföldjén, vagy a jobb élet reményében - mint sokan mások - elhagyja majd az ősi fészket?
Nem táplálhatok túlzott illúziókat, hiszen nagyon nehéz elfogadható létfeltételeket teremteni olyan tájon, amely a huszadik század során tizenhétféle államalakulatot, politikai fordulatot élt meg, és ki tudja, mire számíthat a jövőben.
Engem ide kötnek emlékeim. Ismerek minden bokrot, patakot, ismerem az embereket és ragaszkodom hozzájuk. Itt cseperedtem fel, koptattam az iskolapadot, s amikor hazahívtak, jöttem. Negyvenedik éve oktatom a felnövekvő nemzedéket anyanyelvünk szeretetére. Közeli és távolabbi rokonaim, barátaim, jóismerőseim körében otthon vagyok, bár közülük már sokan - mint dédapám, nagyszüleim, szüleim - kiköltöztek az Akácosba, örök nyugalomra. Meg-megállok a sírjuknál, eltűnődöm az örök Idő mégis-múlásán. Lett légyen bárhogy, nincs okom gúzsbakötő félelemre, kétségbeesésre, hiszen boldog az a napom, amikor sok száz, több ezer tanítványom egyike-másika rám köszön. Vissza