A székelyföldi erdővidék temetői

Előszó

Gyermekkoromtól kezdve érdekeltek a temetők. Akár magam, akár felnőttekkel jártam szülőfalum, a Bihar megyei Báránd és a szomszédos falvak, így elsősorban Blhartorda, Nagyrábé, Sáp, Sárrétudvari és más falvak temetőit, próbáltam betűzgetni a fejfák, a sírkövek feliratait. Amikor 1941 kora őszén Sepsiszentgyörgyre kerültem, mint a nagy múltú Székely Nemzeti Múzeum „segéd múzeumőre", igazgatóm Herepei János azt ajánlotta, hogy próbáljak a közelebbi és távolabbi környékkel megismerkedni. így jutottam el először Kézdivásárhelyre, Torjára és Felső-Háromszék néhány más településére, majd az Erdővidékre vezetett az utam, ahol először Nagybacont és Bodost kerestem fel. Ez utóbbi gombfákban gazdag temetője különösen megragadott, úgyhogy néhány napra le is táboroztam, annál is inkább, mert egy kiváló gombfafaragó mestert, Józsa Miklóst sikerült megismernem, aki kérésemre a múzeum részére mindjárt ki is faragott egy gombfát, míg magam a műveletet fényképezhettem.
Ekkor határoztam el, hogy végigjárom az Erdővidék valamennyi temetőjét és lehetőleg valamennyi gombfáját lefényképezem, lerajzolom, magasságukat lemérem. Ezt a munkát 1942 tavaszán kezdtem el, ám ez év őszén katonának kellett bevonulnom, és csak 1943 nyarán tudtam folytatni, amikor sebesülésem miatt kicsit sántikálva ugyan, de végre valamennyi faluba eljutottam. Nagybaconon át Barótig autóbusszal közlekedhettem, de innen az egyes falvakat gyalog kellett megközelítenem, amit az is nehezített, hogy jelentős részük közvetlenül az akkori román-magyar határ mellett helyezkedett el, emiatt sokszor igazoltattak csendőrök, határőrök egyaránt. Hozzávetőlegesen 4-500 fényképfelvételt, rajzot készítettem és mérést végeztem, s közben hozzáfogtam az anyag feldolgozásához is, amelynek kiadására a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet vállalkozott. Vissza