Kettős arc a világ

Előszó

Olyan volt közöttünk, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. S akárcsak Exupéry Kis hercege, csodálkozva nézte a földi világot. Nem értette, és nem is tudott a törvényei szerint élni.
Furcsa jelenség volt, mindig úton. Nagykabátja zsebébe mélyesztve ökleit, néha mezítláb, mint egy vezeklő zarándok, homloka körül láthatatlan töviskoszorúval, valahonnan éppen megérkezett vagy valahová éppen elindult. Nyughatatlan vérét titkos tüzek táplálták s tartották örök hevületben. Az ősi tűz, egyenesen Prométheusz kezéből. Isteni kegy és pokoli kárhozat. S e két véglet között kifeszítve a szenvedő, hús-vér ember.
Nehéz őt nem mitikus hősként látni az emlékezés prizmáján keresztül. Hiszen már életében legendák övezték alakját. Olykor látták a korán munkába siető gömöriek, amint a dereski dombokat járja festőállványával, nyomában kutyájával. Vagy amint homlokára tapadó hajával őrült módjára hadonászva magyaráz valamit, Isten tudja, kinek, hogy aztán rávesse magát a kifeszített vászonra és szenvedélyes, lázas tempóban megörökítse a gömöri táj egy-egy megismételhetetlen pillanatát.
Tehetsége önpusztító jelenség volt. Az a fajta, amely minden mást kiszorítva teljesen eluralta elméjét, lelkét, egész lényét. Nem azért lett festő, mert hírnévre vágyott, pénzre, dicsőségre. Festő lett, mert így rendeltetett. Semmi sem tudta végérvényesen az anyagi világhoz kötni. Sem szerelem, sem barátság. Pedig rengeteg barátja volt. Prága és Budapest között cseheket, szlovákokat, magyarokat kötött össze személye. Lentről felfelé tartó kisfiús mosolyáért mindenki azonnal a szívébe zárta. S aztán már késő volt a megbánás. Barátsága bűvköréből többé nem vezetett visszaút. Kiszolgáltatottsága, gyámoltalansága - ahogyan Gömörben együttérzően mondják - felelősségérzetet szült az emberben. Apródonként átvállaltuk külső élete terheit. Azt reméltük, egyszer majd révbe jut. Vagyis, hogy egyszer majd olyan lesz, mint mindenki más. Csak az idő múlásával, amikor egyre ritkultak, s egyre inkább keserű fintornak hatottak kisfiús mosolyai, szaggatott, még a legközelebbi barátoknak is nehezen érthető beszédéből tudtuk meg, hogy menthetetlen. Belső tüze elpusztítja egy szép napon. S ez a nap egyre közelebb van.
Aztán a végzet másképp döntött. Egy reggel a korán munkába siető emberek találtak rá a földre zuhant Ikaroszra. Kovács Magda Vissza