Versek I.

Előszó

A költészet akár a gyermekség: közös és múlékony sorsunk. Költő lehet, aki gyermekként megmarad, s fűzfasípját fújja. Nagy költő viszont, akibe belelapozva szívszakasztó döbbenet üt meg: numen adest! És felállsz és meghajolsz és kezet dörzsölve örvendezel.
Balla a nagy költő! Nyelvét maga kovácsolta ki, titkos módon akár az ékírást. Gondolatai több oktávval feljebb kezdődnek, mintha Hammurapi oszlopát olvasnánk. Dús harmóniák leselkednek a sorok közt: kíméletlen meglepetésben részesítve a vigyázatlan hallgatót. A struktúrát ismeretlen anyagból verték: nem változtatható, ki nem kezdhető. Kijelentései prófétai súlyúak, tréfái balladai veretűek. Közönségessége elragadó, bohócsipkája shakespearei. Tiszteletadása parola, határa pedig lent-fönt a végtelen.
Ily rettenetes elrendeltség, kiválasztottság nyomtalanul pattog tova e fodrozódó ország felszínén: immár ötven éve. Ekkora bűnt elkövetni századok során is alig volt képes közösség! De nem is közösség ez csak közönségesség, kiknek orwelli bőre vastagon elszarusodott. Zeneszó avagy ima azon át nem hatol: nincs is hová.
Balla pörölycsapásai a pokol kapuit döngetik. Elevamini portae aeternales: kinyitni. Táruljanak fel az örökkön zárt kapuk! Az élet s a halál - ősi örök harcban áll. Itt pedig maga az Élet fénylik.
Szívszakadva lessük nap mint nap: meddig még?! Ellenállnak-e a rondabugyrok? Leomlik-e végre a fekete fényesség? Várhatunk-e jobb esztendőt? Tény-e a hit? Lesz-e egyszer ünnep a világon? Mit sem tehetünk. Egyedül csak a mennyből alászálló tehetség arany értékű!
A Párkák mosolyognak. Vissza