Hansági égeresek (dedikált példány)

Előszó

A Hanság szomszédságában élő népek emberemlékezet óta részesei az egykori lápvidék nyújtotta javaknak, hiszen az tárháza a létfenntartásukhoz szükséges erőforrásoknak.
Megtermett ott a temérdek hal, vízimadár; a gyékény, amiből a háztartások eszközei készültek, a tőzeg alatt megbúvó, finom szemcséjű agyag és iszap, amiből időálló cserépedényeket formáltak; korlátlan mennyiségben a nád, amiből háztető, a melléképületek fala, kerítés épült; burjánzott a rekettye és egyéb füzek vesszeje, amiből a tárolást szolgáló kosarakat fonták. Kimeríthetetlen energiaforrásnak tűnt a felszín alatt megbúvó tőzeg, de végül a palántanevelés legkiválóbb otthona lett. Az időnként leszikkadó mocsárvízben a feldúsult, vörös színű gyepvasércre is felfigyeltek, és ma már titokzatos módon vastárgyakat készítettek belőle. még a cigányok is felfedezték a láp határán, a lápszigeteken díszlő hatalmas, csomoros fekete nyárakat. Évszázadokon keresztül, fától-fáig vándorolva, ott ideiglenesen letelepedve vájták a teknőket és egyéb remekműveket a több köbméteres törzsekből.
Amikor eleink otthonaik építése, tűzifa, szántóföld és legelők nyerése céljából a hosszú évszázadok alatt kiirtották a lápterülettel szomszédos rábaközi és mosoni síkság tölgy-kőris, keményfás erdeit, tekintetük a Hanság vízjárta sűrűségei felé fordult. A mocsárvízből kiálló kisebb magaslatokon ugyanis kínálták magukat a fűz-nyár, de még inkább az éger alkotta ligetek. Mégpedig nem is fukarul, hiszen rendszeres visszavágottan hatalmas sarjcsokrokká váltak és évről évre megismételték nagy tűzifa hozamukat. Igaz, a korabeli favágók igencsak megszenvedtek azért, hogy csónakokon, dereglyéken a tüzelő eljusson otthonaikba... Vissza