Bánk bán

Előszó

Nem túlságosan gazdag drámairodalmunknak világirodami mércével mérve is kiemelkedő csúcsa, szinte egyszeri csodája a Bánk bán. Okkal, ok nélkül emlegetett dramaturgiai hibái - miként Shakespeare-nél - a teremtő bőkezűség el-elkalandozó figyelmetlenségére emlékeztetnek. Nagy fának nagy árnyéka van... "Hibátlan", steril művek unalmas fuvallata helyett a végzet szele süvít a darabból. A hatalmas formátumú személyiség a külvilágon kívül önmagával is szembe kerül; az igazi tusa a lélek mélyén zajlik. A görögök óta ez a színpadi mű egyik fő konfliktusa.
Az író által papírra vetett sorok - dráma esetében - előadás után kiáltanak. A mű bemutatása aztán visszahat az újabb alkotói szándékra és tettre. Ezért van, hogy a drámairodalom virágzása vagy éppen folytonossága a kor levegőjén és problémáin túl a színházi világ és közönség nélkül aligha képzelhető el. Ahogy bő regénytermés olvasók nélkül nem lehetséges. Egy-egy mű igen, de a műfaj meghatározó jelenléte nem.
Költészetében oly gazdag, költőkben oly káprázatos irodalmunkban a vérzivataros évszázadok során a próza és a dráma az európai időtől sokszor lemaradva élt. De hogy élt - az is dicsősége az alkotóknak! Gondoljuk el: a reneszánsz angol dráma virágzása idején a három részre szakadt hazánk a német és a török nyomás alatt vergődött. És gondoljunk arra, hogy a magyar nyelvű színjátszás igazán a 18. század végén kezdett kibontakozni, vagy éppen arra: csupán 1844-ben lett hivatalos nyelv a magyar. És sorolhatnánk a példákat a történelmi szorításra, amely meghatározza a kulturális életet is, úgy is mondhatnánk: nem biztos, hogy teher alatt mindig könnyen nő a pálma. Vissza