Bonyolult örömök

Előszó

A szó nemcsak a művészet, nemcsak a költészet kérdése, hanem a filozófiai antropológiáé is; amikor az esztétikumon túl, a pusztán esztétikai meghatározásokat is meghaladva az ember egzisztenciális kérdésévé válik, amikor már nem csupán a költészet sajátos ismérve, amikor részben elveszi azt a külső ragyogást (szótagszám, ritmus), mely sajátja a költészetben, amikor végeredményben legyőzi a költői igazsággal szemben táplált kételyt, akkor a szó már valóban nemcsak a költészet problémája, hanem mindenekelőtt az emberé, aki elfogadja, befogadja és megtermékenyíti.
A szó őrzi a tárgyak jelentését, a tárgyak tulajdonságát. A szóban tehát létezik egy immanens konkrétum, mely meghatározza a sző gyakoriságát. Használatának, tehát értékének bizonyos vonatkozása függ ettől a konkrétumtól. A szó azonban sohasem válhat teljesen tárgyszerűséggé, vagyis nemcsak azt fejezheti ki, amit a tárgy jelent; sokszor még annyit sem tud kifejezni. A tárgy és a sző között mindig létezik egy szabad tér, bizonyos távolság, amely a tárgy örökös változásának, alakulásának lehetőségét adja meg, ugyanakkor megteremti a szó szabadabb értelmezésének lehetőségét is. Ha a szó pusztán csak a tárgy jelentését fedné, ha tehát a sző és a tárgy között nem volna távolság, akkor a szó és a tárgy azonosak lennének; a szó azonosulhatna a konkrétummal, melyet a tárgy jelentésének megfelelően tartalmaz. Az említett távolság teszi lehetővé, hogy a szó elkerülje ilyen értelmű értéktelenedését. A szó tehát nemcsak a benne kifejezett tárgyat és gondolatot jelenti, hanem annál többet, valami nemcsak külső, kívül álló, hanem központi, belső lényeget is: a szó az ember számára relevánsabb, mint a tárgy számára, s ezért állíthatjuk, hogy a szó a filozófiai antropológia kérdése is. Vissza