Előszó
Éppen egy kalap almával mentem akkor haza, a „kottegyom" kertjéből loptam, ez a szomszédban volt, a Térmeg-utcában. Amikor Izsó dédanyám meglátott, botját rám emelte és ijesztett, hogyha még...
Tovább
Előszó
Éppen egy kalap almával mentem akkor haza, a „kottegyom" kertjéből loptam, ez a szomszédban volt, a Térmeg-utcában. Amikor Izsó dédanyám meglátott, botját rám emelte és ijesztett, hogyha még egyszer odamegyek almát lopni, megfognak a Bolyai-kísértetek. Kérdezni akkor nem mertem tőle, kik és milyenek a Bolyai-kísértetek, de apámtól megkérdeztem. Ő éppen egy feszületen dolgozott és azt mondta, hagyjak neki békét, mert belém vágja a vésőt.
Szerencsére Krisztus elkészült és amikor apám vitte haza a minoritákhoz, megengedte, hogy én is vele menjek. Apám szép, süket fejével, szomorú ember volt, tán azért, mert mi gyermekek sokan voltunk és így igen értett a feszületekhez, de én vidám voltam, amilyen víg tud lenni nyolcesztendős gyermek, dúsgyümölcsű, nyárvégi kertek között.
Amíg a minoritáknál apám elszámolt a feszülettel a ház főnöknek és megitta ajándékborát, én a kertben fiatal papot unszoltam, hogy beszéljen Bolyaiékról. Mónaynak hívták a papot és hiszem, hogy azóta sem mondott olyan beszédet, mint akkor nekem, ott a nyári kertben, amely szomszédos volt a Bolyai-házzal, pedig Mónay azóta nagypap lett, most rendfőnök Aradon.
Aztán jártam a Bolyai-házban is, Dombi szabó lakott akkor benne, aki ünneplő nadrágot varrt nékem egyszer, de ő nem tudott semmit mondani Bolyaiékról.
Vissza 
