Peik

Előszó

Részlet a könyvből:
Ott térdelt a nedves lécpadon, a fedélzeten leghátul és a sötétségen át az itt-ott felcsillanó fénypontokra bámult, melyek a hajó két oldala mellett siklottak tova. Elképzelte, hogy most Per halásznak a néma apja - mert senki sem volt, akivel beszélgethetett volna.
Az eső szakadt.
A sárga tengerészkalap, mely egy kicsit mindig nagy volt neki, a tarkóján egészen felhajlott és karimájában valóságos kis tócsa gyűlt össze. A cédulákról, melyeket az Öreg-Máren a vízhatlan kabátra akasztott - biztonság kedvéért egyet elöl, egyet hátul - kis lilaszín patakban folyt le a felírás: „Heneman pavvel benedik, profszor heneman címén, Kresztjániában".
Már tegnap is esett, mikor a hajóra szállt és egész éjjel és egész nap szakadatlanul esett tovább. Ezt addig alig vette észre, míg világos volt és a jó néni azzal a doboz süteménnyel együtt, vele utazott. A néni már olvasott a Peik apjának a szerencsétlenségéről az újságban és ezért nagy szeretettel foglalkozott vele. Különben mindenki csak Peiknek nevezte és sohasem Pável Benediktnek.
Peik egyetlen és legjobb barátja, Ondursen fuvaros adta neki ezt a nevet, „mert hogy Pável Benedikt nagyon is cifra, jóformán ki se lehet mondani", állította Ondursen fuvaros és azóta mindenki Peiknek nevezte. Apa is így hívta, igaz, hogy ez elég ritkán történt. Mert apa vagy úton volt a betegeihez, vagy a betegek voltak nála a rendelőjében.
Peik majdnem mindig egyedül ebédelt az Öreg-Márennel, mert apa nem volt otthon. Ilyenkor a konyhában ettek. Éppen ezért nem jelentett Peikre nézve nagy különbséget, hogy apa nem jött többé haza. Öreg-Máren nagyon sírt és Peik is vele sírt, mikor megtudták, hogy azt a csónakot, amelyen a világítótorony őrének a fia apát abban a nagy viharban elvitte, a gerinccel felfordulva látták tovasodródni. Aztán sem apa, sem az a fiú nem értek többé partra. Vissza