Barcsay Jenő a festő, a tanár

Előszó

Barcsay Jenő úgy vált a 20. századi magyar festészet absztrakt-konstruktív ágának referenciapontjává, hogy hat évtizedes munkássága során - ahogyan a fenti idézet is jelzi - művészetének alapvető kiindulópontjaként határozta meg a természet és a látható valóság leképezését, amelyet az elvonatkoztatás, a formai absztrakció különböző szintjein vizsgált és szerkesztett újra. Barcsay Jenő 20. századon végigívelő művészeti pályája és aszketikus szigorral kialakított, egyedülálló életművének sokszínűsége, valamint stiláris és műfaji kísérletezései azonban nehezen tűrik a stílusbeli kategóriákat Talán ez is oka lehet annak, hogy a nagyszámú művet produkáló, gazdag életmű - amely jelentős magángyűjteményekben és közgyűjteményben is szerepel - mégsem áll a művészettörténészi érdeklődés fókuszában. A halála óta eltelt közel három évtizedben számos kisebb-nagyobb kiállítás tisztelgett a mester előtt, azonban a Barcsay-jelenség újraértelmezésére, az oeuvre ambivalenciáinak szűkebb hazai és tágabb nemzetközi kontextusba helyezésére nem került sor. „Ellentétekkel lehet csak jellemezni Barcsay Jenő festészetét, ellentmondó tartalmi és stílusbeli pólusok között feszülnek alkotásai" - írta egyik méltatója, Rózsa Gyula még a hatvanas évek végén. Művészeti pályájának vizsgálatakor ezek az ellentmondások újra és újra felbukkannak; egész életében periodikusan visszatérő elemként jelentkezik az emberi alak és a táj látványból kiinduló - kezdetben drámai, expresszív felfogású vagy később metafizikai igényű - leképezése, annak ellenére, hogy figyelmének origójában a klasszikus arányrendszereken nyugvó, szigorú geometriával szerkesztett, puritán színekre bontott tér- és formaproblémák vizualizálása állt. Ambivalens az a tény is, hogy generációk szemléletét meghatározó pedagógusi tevékenysége ellenére - 30 évig oktatott művészeti anatómiát a Képzőművészeti Főiskolán - mindig konzekvensen elzárkózott attól, hogy saját osztályt vállaljon és ott autonóm festészetet tanítson. Az életműben feszülő ellentmondások részben Barcsay személyiségének karakteréből fakadnak. Egyik oldalon tépelődő, sokszor elbizonytalanodó, de szigorúan perfekcionalista művész képe rajzolódik ki, kinek számára kardinális kérdés a megfelelés, mind önmaga, mind pedig a külvilág számára; mindemellett pedig szeretetreméltó, kultikus pedagógus és jólelkű barát, akinek szerénysége és morális tisztasága még hosszú évekkel a halála után is a feltétlen tisztelet és megbecsülés mítoszát vonja a mester köré. Barcsay Jenő művészetét nem a forradalmi hevület lángja, hanem a megfontolt, építkező, makacsul kereső és kutató attitűd jellemezte, mindezt pedig legkevésbé sem ideológiai alapokon nyugvó vagy teoretikus indíttatású festői logikával bontakoztatta ki művészetében, hanem a belső szükségszerűség sürgetésért ugyanakkor a magyar képzőművészet 20. századi történetével együtt pulzáló Barcsay-életmű jellegzetesen közép-európai jelenség, amelynek sokszor ambivalensnek tűnő stiláris (és életrajzi) fordulatai nem vonatkoztathatóak el saját korának történeti kontextusától sem. Barcsay úgy vált absztrakt művésszé, hogy közben soha nem lett avantgárd; és úgy vált,a Kádár-kor művészeti kánonjának fontos szereplőjévé, hogy mindvégig apolitikus maradt. Kisméretű képei révén a monumentális igényű modernizmus szinonimája lett, miközben művészetének progressziója mindig is a legklasszikusabb tradíciókból táplálkozott Talán Barcsay Jenő volt a magyar modern művészet legjelentősebb vérbő festőiségű konstruktivistája.
A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban megrendezésre kerülő, mintegy 250 művet bemutató Barcsay Jenő életmű-kiállítás az 1920-as évek közepétől tekinti át a közel hat évtizeden átnyúló oeuvre főbb irányait, stiláris orientációit és kísérleteit. Jelen katalógus pedig három külön tanulmányban publikálja a Barcsay-életmű egyes korszakainak ritkán vizsgált összefüggéseit. Vissza