Előszó
Megható, ugyanakkor elgondolkodtató jelenségről meséltek faluhelyen dolgozó postások és hírlapkézbesítők. Azt mondják, elsősorban a nyugdíjasok körében terjed az a szokás, hogy a Kincses Kalendárium előfizetési díját részletekben, havonta száz forintjával gyűjtik össze perselyben, egy pohárban, hogy amikor leróják az egy doboz cigaretta áránál is kisebb előfizetési díjat, együtt legyen az összeg. Azért, mert egyszerre túl nagy teher kifizetni még ezt a pénzt is. De ahogy annyi éven át kitartottak, most sem akarnak lemondani a Kincses Kalendáriumról.
A ragaszkodásról szóló történet több tanulságot hordoz. Szól a múlt tiszteletéről, a hagyományról: arról, hogy a Kincses Kalendárium már több nemzedék óta elsősorban a vidéki emberek fontos olvasmánya. Ezt forgatták dédapáink is, ezt ütötték fel, ha kíváncsiak voltak, hogy változott egy esztendő alatt a világ, ha tanácsokat akartak kapni mindennapi teendőik elvégzéséhez, ha azt keresték, mikor vannak vásárok, mikorra esnek szeretteik ünnepei, ha születendő gyermeküknek nevet akartak választani, ha recepteket kutattak egy jó ebédhez. Ez a kiadvány egyszerre volt lexikon és biblia, naptár és jegyzetfüzet, szórakoztató olvasmány és mesekönyv.
Azóta persze sokat változott a világ. Az olvasók kíváncsiságát már lapok sokasága elégíti ki, szól a rádió, sugároz a tévé, hírt szolgáltat az internet már okostelefonon is. De a Kincses Kalendárium mégis tovább él. Olvassák faluhelyen, olvassák városokban, mert sokakat arra az egykori otthonra emlékezteti, ahonnan elindultak, ahol - még ha nélkülöztek is - boldogok voltak, s ahová rendszeresen visszatérnek, ahová még álmaik, gondolataik is visszajárnak. A ragaszkodásnak ez a megható megnyilvánulása azonban üzen arról is, hogy bajban van a magyar falu. Arról, hogy a kis településeket egyre idősebb, egyre inkább nélkülöző emberek lakják. A felnőtt gyerekek a könnyebb megélhetés reményében, a munkanélküliség elől menekülve elköltöznek, már nem csak a viszonylag közeli városokba, hanem külföldre is. Szokás lett az unokákat interneten keresztül megnézni, velük e-mailben üzenetet váltani, Skype-on keresztül társalogni.
De nagyon sokaknak ez sem adatik meg. Ok azok, akik egyedül maradtak, akik fölött majdnem összedől a ház, se erő, se pénz nincs a reparálásra, mert minden fillért be kell osztani. Nincsenek kevesen azok, akiknek hiányzik a lelkipásztor, mert bezárt a parókia, ahogy az iskola, de még a vegyesbolt és a kocsma is. S ilyen körülmények között egyre nehezebb élni.
Faluhelyen túlnyomórészt földhöz kötődő emberek laknak, de manapság mezőgazdaságból csak kevesen tudnak megélni. Másféle értelmes munka pedig nincs, vagy alig akad.
Magyarország lakosságának közel fele él apró vagy nagyobb falvakban, falusias kisvárosokban, legalább harmaduk hátrányos helyzetű. Segítségre, törődésre szorulnak. Értük kell megmozdulnia mindenkinek, akinek van valami köze a magyar vidékhez. A törvényhozóknak, a földbirtokosoknak, a vállalkozóknak, mindazoknak, akik valaha olvasták, s ma is forgatják vagy emlékeikből vissza tudják idézni, miről is szól a Kincses Kalendárium. Mert mi, akik szeretjük a magyar falut, nem hihetjük el, hogy nincs kiút.
Vissza 
