Előszó
Részlet - A két Eötvös:
"(...) És a tudós, kit különösen élete utolsó szakaszában a hír világszerte szárnyaira emelt, mindvégig magyar hazafi maradt. Ő hazája dicsőségét kereste csak a maga fáradozásai sikerében. Azt tartotta, hogy «ha igazi tudósok és - ami kell - jó magyarok akarunk lenni, akkor a tudomány zászlaját oly magasra kell emelnünk, hogy azt hazánk határán túl is megláthassák és megadhassák neki az illő tiszteletet... Igazán diadalünnep akkor lesz, amikor a magyar tudomány haladását meg fogja látni és gazdagodásának fogja tekinteni az egész világ».
És midőn ez beteljesedett az ő fáradozása, az ő érdeme által, valóban hazájára háramlik a kötelesség, hogy az Eötvös munkájának ma még nagyobb részben kiadatlan eredményeit az egész művelt világ számára hozzáférhetőkké és felhasználhatókká tegye.
E ponton, midőn végére érek fejtegetésemnek, még egyszer vissza kell térnem az atya és fiú eszményien szép, gondviselésszerű viszonyára.
Eötvös Loránd akadémiai székfoglalójában bevallotta, hogy atyja nevét legnagyobb öröklött kincsének tekinti, mely folyton arra inti őt, hogy reá munkája által érdemessé váljék. Ezt a fogadalmat pazarul teljesítette; a fényes atyai névre új, nem kisebb fényt hozott. És íme, beteljesedett az, amit az atyja alig egy évvel halála előtt, a költő és a bölcs jóstehetségével akkor biztatásképpen írt fiának, hogy ha ő néha csügged is munkájában, azzal vigasztalja magát, hogy - úgymond - «Te majd folytatni fogod művemet és így a magyar kultúrának és tudományosságnak megalapítása, ha nem is az én, legalább kettőnk nevéhez lesz kötve, kollektív dicsőségünk lesz!»...
Ez a kettős csillagzat, mely a Nagy-Magyarország egét bevilágította, nem csökkenő fénnyel ragyog a mi ezidőszerint megkisebbedett hazánk fölött is, mint hirdetője a nagy multnak és vezetője egy újabb nagyság zarándokainak. E két név elmúlhatatlan emlékének ihletében üdvözlöm a megjelenteket s nyitom meg az Akadémia 89-ik ünnepi közülését."
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal