Monet

Előszó

Két nyilatkozat világítja meg legjobban Monet lényét: az egyik Renoirtól származik, aki a leendő impresszionisták csoportjának viszontagságos, de lelkesítő indulásáról szólva azt mondja: "Monet nélkül egyikünk sem ment volna semmire"; a másik magától Monet-tól, aki 1920-ban, hallva, hogy a Musée du Lusembourg-ban Frédéric Bazille halálának ötvenedik évfordulója alkalmából kiállítják a Családi képet, Trevise herceg közlésére felkiált: "Egy Bazille-kép! Ezért már érdemes felmennem Párizsba". Renoir szavai 1918-ban hangzanak el, Monet szavai még később, amikor az immár nyolcvanesztendős mester nem mozdul ki többé Givernyből. Tudott szeretni; hálás természetű, elszánt akaratú, nyílt, tisztességes ember volt: ezek a tulajdonságok tették Monet-t olyan rendkívülivé. Ha végigolvassuk levelezését, az 1856-ból származó első levelétől - amelyben az akkor tizenhat éves Monet Párizsból ad hírt magáról barátjának és tanítómesterének, Boudinnak - az utolsókig, amelyeket 1925-ben Durand-Rueléknek írt, végigkísérhetjük az impresszionista iskola vezéralakjának hol boldog, hol boldogtalan élettörténetét. Tolla nyomán meghökkentő felfedezések látnak napvilágot a korábbi mesterek - főként Corot és Delacroix - művészetéről, meglepően érett kritikai érzék és rendkívül határozott ítélőképesség mutatkozik meg a tizenhat éves festőjelölt fiatalos lelkesedéssel papírra vetett megállapításaiból.
"Monet nem egyéb, mint szem, de micsoda szem!" - mondja majd Cézanne: és ez kezdettől fogva érvényes rá. Levelei boldog vagy végtelenül boldogtalan vallomások, némelyik nyílt segítségkérés: "Tegnap rendkívül zaklatott voltam", írja Bazille-nak, "és elkövettem azt az oktalanságot" szóban egyúttal jelen van a művész lelkiismerete is, amely a legsúlyosabb viszontagságok közepette, a legnagyobb fájdalmak idején is a felszínen tartja. Első felesége, Camille 1879-ben hal meg; 1911-ben meghal második felesége, Alice Hoschedé is; elsőszülött fiát, Jeant gyógyíthatatlan betegség ragadja el 1914-ben. "Ugye nem is kell mondanom, hogy mennyire szomorú most az életem" - írja. Vagy: "Az év végi ünnepeket nagyon keservesen vészeltem át: teljesen levert voltam és elkeseredett. De aztán sikerült erőt vennem magamon, és újra kézbe vettem a sutba dobott ecsetet"; aztán: "Mint tudjátok, újra dolgozom. És ha már rászántam magam, akkor komolyan is csinálom, olyannyira, hogy már reggel négykor talpon vagyok, egész nap a munka fölött görnyedek és estére már alig élek..." Elkötelezett, sürgető munka tehát: ezzel lehet legyőzni a szorongást. Vissza