Beszámolóm II.

Előszó

Részlet a könyvből:
FEGYVERSZÜNETI SZERZŐDÉS.
Az utókor történetírói csodálkozással fogják a magyar nemzetgyűlésen, a sajtóban és a legkülönbözőbb gyűléseken és irodalmi munkákban elmondottakból tudomásul venni, hogy soha és sehol a világon nem történt annyi «hazaárulás» és nem volt annyi «hazaáruló», mint Magyarországon, a nagy összeomlást követő években. A legsúlyosabb, legsértőbb vádat, a hazaárulás vádját, ebben a korszakban olcsón mérték. Nagyok és kicsinyek avval véltek sikereket elérni a közélet porondján, hogy politikai ellenfeleiket egyszerűen lehazaárulózták. Régente, ha valakit hazaárulással vádoltak, ha komolyan volt mondva, a vádat nyomon követte a törvényes vádaláhelyezés. Hiszen az csak természetes, hogy akit kormányférfiak, a törvényhozás tagjai, államügyészek, stb. stb., hazaárulással vélnek vádolhatni, az ellen a józan ész és a törvény szabályai szerint nyomban meg kell indulnia a bűnvádi eljárásnak. Nálunk más volt a szokás. Nap-nap mellett lehazaárulóztak igen sokat, de ha a megvádoltak egyike vagy másika azt követelte, hogy állítsák törvényes bírája elé, ettől nyomban visszariadtak és gondosan óvakodtak a törvényes eljárás megindításától.
Talán egyetlen kormányzati tény körül sem hangzott el oly gyakran, de mindjárt hozzá is teszem, annyira igaztalanul a hazaárulás vádja, mint a Károlyi-kormány ellen azért, mert 1918. november havában megkötötte a belgrádi fegyverszüneti szerződést. Ha már nem adatott meg nekem, hogy e kormányzati ténykedésünkkel szemben a pártatlan bíróság mondja ki a maga verdiktjét, azt kötelességemnek tartom, hogy legalább e munkám keretében szögezzem le a való tényállást és ennek keretében a magam politikai felelősségét. Vissza