Bauhaus

Fülszöveg

Forgács Éva könyve, mely egy közép-európai értelmiségi mozgalom szakszerű életrajzát, szerkezeti leírását nyújtja, visszafogott, racionális, világos, szűkszavú kommentárokkal kísérve - az értelmiségi önismeret és önkritika könyve. A Bauhaus nagyon ismerős mindnyájunk számára, és egyben sokféle tűnődés, kritika tárgya lehet. A modernség, a racionális tervezés, a "tisztán emberi" berendezésű világ nagyratörő, olykor nagyot alkotó, de nagyot is romboló, kétértelmű, néha önkényes programjáról van szó, egy olyan totálisnak, homogénnek elképzelt művészeti világképről, amely valójában áramvonalas vallásossággá vált az idők során. Ismerős dolog ez, hiszen az autonóm, szabad emberi lény kanti, 18. századi vágya, programja, hogy saját csoportja, gyülekezete, csapata vagy éppen bizottsága révén felnövessze, illetve magáévá tegye a világát, hogy voluntarisztikus hévvel, kezdetben naiv, igaz hittel, később a hatalomban megrongálódva növekvő pragmatizmussal, sőt életmentőnek vélt kicsinyes lépegetősdivel, helyenként cinikus törtetéssel véghezvigye fausti rendeltetését, nos mindez nagyon is ismerős, vissza-visszatérő története a modern európai értelmiségnek. Annál érdekesebb az, amikor és ahogyan - a szerzőbemutatása szerint - a nagy filozófiai, politikai és gazdasági, ipari faustiádák éppen a legérzékenyebbre, a sokáig e modernségnek ellenálló művészet lehet nem-kisipari, nem kézműves, hanem sorozatszerű is. Ennek az átalakulásnak, ezen belül a klasszikus avantgárdnak példázatos mozgalma a Bauhaus, amely máig elismerés és vita tárgya. (...) Helyenként drámai olvasmány Forgács Éva könyve, különösen a Bauhaus és a korabeli politika és kultúrpolitika kapcsolatát tekintve, amelyben az életben maradásért vívott küzdelem egyre inkább siralmasan ismerős behódolássá vagy kicsinyességgé válik anélkül, hogy elkerülhetnék a fatális felbomlást 1933 után. Kulturális mozgalom volt ugyan a Bauhaus, de ez ideológiát is jelent, annak minden következményével: a teória elkerülhetetlenül konfliktusba keveredik a praxissal, azzal, amit valójában eleve magában hordott, hiszen a Bauhaus teóriái éppen a kivitelezést, a gyáripari sokszorosíthatóságot előfeltételezték. (...) Forgács Éva éppen azt mutatja ki ragyogóan, hogy teória és praxis konfliktusa abból is adódott, hogy Gropius gyakorlatiassága nem mindig párosult szakmai precizitással, realitásérzékkel vagy manuális okossággal - az ő gyakorlatiasságuk maga is ideologikus volt, anyagon tett erőszak és ráhagyatkozás különös dialektikája folytán. De vajon nem ez-e a sokatmondó ellentmondás maga, ahol tetten érhető mindaz, ami kritikára szorul, az anyaghoz való viszony? Van-e még értelme egyáltalán - a 20. század közepén bekövetkezett és mindettől nemhogy nem független, hanem szorosan idetartozó két politikai-emberi-esztétikai katasztrófa után - a kritikai értelemnek, művészetnek és filozófiának, amely mindig kitermeli, úgy látszik, saját élcsapatait, vezéreit és ésszerű-ésszerűtlen megváltóit? Talán csak a legnagyobbak emberi-művészi teljesítményei a kitöréspontok, a zsenialitás művei - Klee-nél, Kandinszkijnál, Schlemmernél.
Forgács Éva könyve tehát abba a kritikai-önkritikai horizontba tartozik, amely 1968 körül tárult fel teljes bonyolultságában, fájdalmasságában, s amelynek tanulságai: a modernség részleges önmegtagadása, lemondása legnagyravágyóbb, forradalmi képzelgéseiről,a gyülekezet önismereti válsága, ugyanakkor ráció és világos struktúra mint alaprétékek fenntartásának a pátosza a jelenben - nos, mindennek a feszültsége, a dinamikája, visszafogott iróniája és kétkedő tisztessége határozza meg e remek tanulmány és elemzés gondolati stílusát. Vissza