Előszó
Részlet a műből:
»Ugyan ki is szeretne téged?« A házbeliek és a jóismerősök unos-untalan ezt mondogatták, neki, már kislánykora óta, valahányszor csak beszéltek vele. »Ugyan kis is szeretne téged?« Pedig nem volt más kislány, aki jobban kívánta volna az édesapa és az édesanya csókját és símogatását, mint ő, senki sem fogadta bensőségesebb érzékenységgel a figyelem és a szeretet legkisebb jelét is. Miért is történt hát, hogy mikor elébük akart futni s a nyakukba akart ugrani, lába földbe gyökerezett s még arra is képtelen volt, hogy csókra tartsa oda arcát? Miért volt merevsége, ellenkezése és visszautasítása annál erősebb, minél nagyobb szeretettel közeledtek hozzá? »Senki sem fog szeretni: édesapád és édesanyád még így is szeretnek, de a többiek? A szeretet szeretetet kíván cserébe. Téged csak úgy fognak szeretni, ahogy olyasvalamit lehet, ami kőből van.« Ő válaszul sírni szeretett volna. Mit nem adott volna érte e pillanatokban, ha sírni tud! Mennyire szenvedett, valahányszor így felhánytorgatták neki, hogy nincs szíve, hiszen érezte, hogy meg akar hasadni. De az idegei erősek voltak, a szeme száraz, sőt szikkadt, szinte fájt, annyira égett. Az ajka alighogy megremegett, a száján keményebb lett a vonás és büszkeségről beszélt. »Öklömnyi csak és máris csupa gőg«, mondta Corinna néni, aki minden este papírba csomagolta az ételmaradékot és elvitte a Piazza d'Azeglio kertjébe, a macskáknak. De alig hagyták magára s ha nem látta senki, az ágyra dőlt: viszont ha sikerült is ilyenkor sírnia, gondosan megfordította utána a párnát, hogy még azt a pár csepp könnyet sem vegye észre senki.
A barátnők is elkerülték, pedig szeretett volna velük menni, ahogy ők: kart karba fűzve, bizalmasan elbeszélgetni, mert neki is megvolt már a maga sok »miért« je, zavaróak és titokzatosak. Nem volt egy barátnője sem; az iskolában is magára maradt, senki se csatlakozott hozzá! S az írásbeli dolgozatok, micsoda kín! Soha semmiféle tárgyról sem tudott fél lapnál többet írni. Hát még ha érzelmes volt a tárgy, valami szinte lefogta a kezét és megakadályozta, hogy bizonyos szavakat papírra vessen; ha erőnek erejével mégis sikerült közülük leírnia egyet, arcát elfutotta a pír s az írást ki kellett törölnie, nyomtalanul. »Száraz mint a tapló« - mondta ki rá az ítéletet az irodalom tanára, ami nem éppen új szólás-mondás, de mindig találó. »Mondja, mi van magának a szíve helyén?«
Vissza 
