Beethoven

Előszó

- Huszonöt éve, hogy mint szinész elhagytam a Nemzeti Szinházat. Most, negyedszázad multán, visszatérek ifjúságom álomvilágába: a Nemzeti Szinház deszkáira. A különbség csak annyi, hogy azelőtt én mondtam el e szinpadon a mások szavait, mig most mások mondják el ott az én szavaimat...
- Az eredeti „Beethoven" irójának, Hermann Heinz Ortnemek szövegéből legjobban az a gondolat ragadja meg a fantáziát, hogy a Beethovenekhez hasonló lángész sohasem lehet boldog a földön. Nem lehet boldog a földön, de mégis boldogabb lehet, mint mindazok, akik itt alant a porban boldogoknak képzelik magukat... Mert övé a végső győzelem: az a mennyei Öröm, amellyel Isten a kiválasztott géniuszokat kárpótolja minden szenvedésért...
- E fájdalmas, mégis oly boldog igazságot visszhangozza ma este a Nemzeti Szinház szinpada. A szinészek, ezek a lángragyulladt Lelkek, tökéletesen fejezik ki minden szó jelentését. Nemcsak azt, amit a hétköznapok számára a szótár szerint jelentenek. De mindazt a rejtelmet, ami ott lakik a szóban, belé van temetve. Csipkerózsika-álmot alszik, amig meg nem kondul az ünnepi harangszó és föl nem ébreszti a betük rabságából az érzelmet, a szenvedélyt, a jelképet, a titkos jelentést, a szinpad mágusa: a szinész... Őket köszöntöm, e varázslókat, akik ma este fölvillantják a mi szavaink mögött képzeletük fényeit!
Balassa Imre Vissza