Beethoven élete/A szép molnárlány/Hogyan gyakoroljunk?

Előszó

Beethoven élete:

Alacsony volt és zömök, erős nyaku, atléta termetü. Széles arca téglavörös, csak élete vége felé lett sárgás és beteges szinű, főként telente, mikor falak között élt, távol a mezőktől. Hatalmas homloka csupa dudor. Koromfekete, rendkivül sűrű haja, mintha fésű sohasem járt volna benne, tüskésen meredezett, Medúza kigyóiként. Szemének csodás erejü tüze elbüvölt mindenkit, aki látta; de a legtöbb ember tévedt a szinében. Mikor vad fénnyel kilobogott a barna és tragikus arcból, általában feketének látták; pedig nem fekete volt, hanem kékes szürke. Bár apró és mélyen fekvő szem volt, a szenvedély vagy a harag pillanatában hirtelen tágra nyilt és forgott, bámulatos igazsággal tükröztetve minden gondolatát. Gyakran az ég felé fordult mélabus tekintettel. Az orra rövid, szögletes, széles volt, oroszlánéra emlékeztető. Finom szájának alsó ajka fel-felhajlott a felsőre. Félelmetes állkapcsaival diót törhetett volna. Egy mély gödör az állán, jobb felől, furamód aránytalanná tette az arcát.

A szép molnárlány:

Schubert romantikus volt. Szabad az érzésben és a kifejezési eszközökben. Az előtte járt klasszikusoknak, szó sincs róla, voltak erősen személyes napjaik is, de túlnyomólag arról énekeltek, ami az egész emberiséget érdekli. A romantikust jobban izgatja az egyén. Ha az érzés vagy akár a szeszély, hóbort, agyrém átszalad lelkemen csak egy percre is, már megvan a jogosultsága a művészetben. Ez a romantikus vallás. Mert a kis hangulatot szentté avatja az, hogy egy percig hittem benne, hogy egy percig melegített vagy gyötört. A klasszicizmus arról mesél, ami igaz ma, de igaz volt tegnap is és igaz lesz holnap, a romantikus tele tudja magát színi átfutó érzésekkel; a klasszikus imádja a napot és a holdat, a romantikus a délibábot és a szivárványt; a klasszikus elmerül a tiszta fényben és a tiszta csillagos éjben, a romantikus a szürkületben, a bizonytalan a víziókban; a klasszikus nevet és zokog, a romantikus mosolyog és kacérkodik a magányos könnycseppel.

Hogyan gyakoroljunk?

A régebbi zenetanítást jobban érdekelte az, hogy mit kell tanulni, mint hogy hogyan kell tanulni. Feladta a leckét: innen idáig, arról, hogy miként kell hozzálátnom, hogy a legrövidebb idő alatt, a legkisebb fáradtsággal, a legbiztosabb eredménnyel tanuljam meg, nem szólt. Ez menthető, sőt természetes állásfoglalás volt régebben, midőn nem voltak tudományos ismereteink a tanulás folyamatára nézve; ma azonban, hogy a kísérleti lélektan és kísérleti pedagógia oly sok és fontos dolgot tudott ki a tanulás lényegéről, legkedvezőbb feltételeiről és módjairól, vétek volna, ha még mindig nem vennénk tudomást ezekről az eredményekről. Mert ha semmi mást el nem érnénk ezáltal, mint hogy megrövidítenők a zenetanulás gyötrelmesen hosszú folyamatát, már az emberszeretet művét végeznők. Ámde többet érünk el ennél: szebb muzsikát és valódibb zenekultúrát. Hogyan, miképen? Erre nézve ad néhány tanácsot ez a kis könyv, abban a formában, melyben e tanácsokat tanítványaimmal, az órán, közölni szoktam. Vissza