A pápavidéki nyelvjárás

Előszó

„Az irodalmi nyelv és a köznyelv egy közösség nyelvének legmagasabb rendű nyelvtípusa. Ehhez képest a nyelvhasználat vidékenként eltéréseket, különbségeket mutat. Az irodalmi és köznyelvvel szemben jelentkező helyi nyelvváltozatok a nyelvjárások, amelyeknek a köznyelvtől való különbségei a szókincsben is megmutatkoznak."
A „nyelvjárások" szakkifejezést gyűjtőfogalomként használjuk, s olyan nyelvi formációkat jelölünk vele, amelyek az egységesnek mondott nemzeti (irodalmi) nyelvvel szemben területi tagoltságot mutatnak. Ugyanakkor a nyelvjárás egyben történeti kategória is, hiszen az egységes nemzeti nyelvtől többé-kevésbé függetlenül változott (különösen a nyugat-európai nyelvek esetében). A nyelvjárások tehát bizonyos mértékig önálló rendszerek, amelyek átfogják a nyelvi formációk valamennyi területét, a hangtantól kezdődően a szó- és szókészlettanon át egészen a mondattanig. A nyelvtörténeti kutatások alapján nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy a magyar nyelv írott (nyelvemlékes) korában olyan mértékű nyelvjárási különbségeket, mint amilyenek pl. a németben vagy a franciában vannak, nem találhatunk. (Közismert, hogy ha egy délnémet és egy észak-német a maga nyelvjárásában szólal meg, aligha értik meg egymást).
Mindemellett már aló. századtól kezdve vannak adatok bizonyos nyelvjárási különbségek említésére. A 17. században kisebb terjedelmű tájszójegyzékek is készültek, a 18. században pedig már nagy az érdeklődés a népnyelv változatai iránt. Erre elég példaként felhozni Baróti Szabó Dávid „Kisded Szótár"-át (1784, 1792), amely feltűnően sok tájszót tartalmaz (sajnos, a lelőhely megjelölése nélkül). A nyelvújítás mozgalma nyomán a 19. század első felének szótárírói arra törekedtek, hogy minél több tájnyelvi elemet vegyenek fel szótáraikba (Sándor István, Gyarmathy Sámuel, Kresznerics Ferenc). Céljuk ezzel nyilvánvalóan az irodalmi nyelv gazdagítása volt. A legnagyobb számú népnyelvi közlés egyébként a Tudományos Gyűjtemény (1817-1841) hasábjain látott napvilágot. A nyelvjáráskutatás történetének ezt a szakaszát az 1838-ban megjelent első magyar tájszótár zárta le, amely az Akadémia megbízásából Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor szerkesztésében készült. Vissza