Arcok a gyerekkorból

Előszó

1988 májusában a József Attila Tudományegyetem díszdoktorrá avatta Lukács László történészt, a jezsuita rend világtörténetének legjelesebb kutatóját. Ő akkor 78 éves volt, s mintegy négy évtizede Rómában élt., "De hiszen ez a professzor páter Lukács!" - ismertem rá a hangjára, miután - hogy megköszönje a laudációt - az Aulában végre maga is szóhoz jutott. Az 1947/48-as tanévben ő volt a magyartanárunk Kalocsán a második gimnáziumban, azazhogy a Jézus Társasága Általános Iskolájának 6. b-re átkeresztelt osztályában. Magával ragadó fiatal tanár volt, Petőfi költészetéért rajongott, a kedvéért tanultunk meg új meg új verseket, pedig föl sem adta azokat.
- Professzor úrnak van-e valami emléke Kalocsáról? - kérdeztem tőle az ünnepséget követő fogadáson.
- Honnan tudod, hogy én tanár voltam Kalocsán? - Kérdése inkább komoly volt, mint örömteli. Hát igen. 1948-ban, ahogy vége lett a tanévnek, a pátereket szélnek eresztették, az idősebbje civilben, valamelyik környékbeli iskola tantestületében húzta meg magát, a fiatalok meg, miként páter Lukács is, nekivágtak az országhatárnak.
- Én is ott ültem a 6. b-ben - mondtam neki. Komoly, sőt aggodalmas tekintete megenyhült.
- A 6. b? Csak egy évig lehettem tanár, de ott hagytam a szívem. - Figyelmesen megnézett magának. - Ne haragudj, ismerős vagy ugyan, de pontosan nem emlékszem rád.
- Pedig van egy halom Merenti meg Érdemjegy a fiókomban P. Lukács László aláírással.
- Biztosan egy kis stréber voltál - fogta tréfára a dolgot a professzor. - Várjál csak, kezdek emlékezni rátok. Közületek többeknek akkor még hadifogságban volt az apja. Mikor engedték el őket? Mindegyikük hazajött? Vissza