Bemutatom a vadászokat

Előszó

Kassa felszabadulásának második évfordulóján jelent meg Kassai vadászhistóriák című könyvem. Megírásakor kettős cél lebegett előttem. Az egyiket azonnal nyíltan bevallottam és ez az volt, hogy az anyaországi vadásztestvérek megtudják, hogyan vadásztunk mi felvidéki magyarok, a megszállás alatt. A második célom, akkor elhallgattam! Most azonban már megmondom, arra vágytam, hogy a kívülállók érdeklődését is felhívjam a vadászatra, méginkább azonban a vadászokra. Azt óhajtottam, hogy megismerjenek bennünket puskásokat, olyannak mint amilyen közülünk a többség. Vagyis ha vadászokra kerül a szó valahol, ne gondoljon mindenki azonnal a Fliegende Blätter kocavadász alakjaira, akik zergetollas zöld vadászkalappal, nagy pocakkal, irdatlan puskával, óriási hátizsákkal és abból kikandikáló borospalackokkal, görbelábú nyomorékra rajzolt tacskóval vannak ábrázolva. Mert nem ilyenek az igazi vadászok. Bár nem mondom, ilyenek is akadnak és én sem mulasztom el soha a kínálkozó alkalmat, hogy mulassak rajtuk és mulattassak velük.
Az igazi vadászt nem lehetett prédikáló hangon ismertetni, mert mindenki már az első sorok után félrecsapta volna a könyvemet. Ezért a komoly vadászkalandok leírása közé, mókás hangú fejezetek is kerültek. Ennek tulajdonítom, hogy akik olvasták, vadászpártiak lettek és megtudták, hogy az igaz vadász nem húsért vadászik, nem rekord öldöklésben éli ki magát, hanem eteti, óvja és tenyészti is a vadat. És hogy a magyar vadászok tényleg ilyenek, azt bizonyítja, hogy nálunk még van medve, szarvas, őz, fácán, nyúl és töméntelen más fajta vad is, nem úgy, mint Franciaországban és sok más országban, hol a nimródok vasárnaponként más híján csak pacsirtára vadászhatnak és csak pacsirta-vadászatokról írhatnak vadászkönyveket. Vissza