Bencze

Előszó

Bencze László a megszokott kötelmekhez hű maradó, konok emberek közé tartozik. Amit nehéz küzdelem árán kiharcolt magának, azt nem engedi. Ha hatottak is rá az események és az ötvenes évek elején átmenetileg ő is némileg letért a megkezdett útjáról, művészete lényegét tekintve mégis egységes. Nem véletlenül és csupán mutatóba szerepel e kiállításon néhány 1948-as keletű festmény és rajz: ars poétika érvényű hitvallás szimbólumai. Akkor kötelezte ugyanis el magát azzal a téma- és tartalomkörrel, eszmevilággal, amelynek szigorát ma is vállalja. Talán az évek során művei expresszivitása csökkent, elmélyültebbé vált a már a korai műveire is jellemző meditatív hang, a szemlélődő, töprengő magatartás talán fölébe került a dráma jelenítésének - művészetének jelentésköre azonban megőrződött, mint ahogy hű maradt stílusa alapelveihez is.
Mi jellemzi Bencze László művészetének eszmekörét és mik azok a stílusjegyek, amelyek ha némiképp módosultan, mégis kitapinthatók három évtizedes munkássága túlnyomó részén? Ha ezen a kiállításon is található számos tája, mint például a reprezentatív művei közé tartozó "Bazalthegy" sorozat vagy a szerkezetes szemléletű városkép motívumok, mindvégig elsősorban emberfestő maradt. Az ember festményein mindig meditatív lény, közösségre vágyó, elszigeteltségéből, magányából kilépni akaró figura. A korai könyöklő asszonyok, a töprengő alakok, a vissza-visszatérő önarcképei mind az elszigeteltséget, a magányt sugározzák - mily jellegzetes egyik megsokszorozott önportré - kompozíciójának az alcíme: "Megszerkesztett magány". Vissza