Előszó
Éppen 100 esztendeje annak, hogy Nyíregyháza városa egy teljes huszárezred befogadására alkalmas kaszárnyát épített, melybe 1891 őszén vonult be á császári és királyi 14. huszárezred. Ez a regiment az I. világháború végéig volt a város háziezrede. Mellettük a magyar királyi honvédség megszületésétől kezdve itt szolgált a Honvéd utcai laktanyában a magyar királyi kassai 5. honvéd huszárezred II. osztálya. A két világháború között pedig, az országban egyedülálló módon, egy helyőrségben, egy kaszárnyában egy teljes huszárezred, a magyar királyi Hadik András 4. honvéd huszárezred állomásozott.
Rájuk, a honvéd és közös huszárokra emlékezünk e kötet lapjain, amikor végigkövetjük mindennapjaikat békeidőben, harcaikat, hősi helytállásukat a két világháború poklában.
Ugyanakkor meg kell emlékeznünk arról is, ami a huszárt is megkülönböztette minden más fegyvernemtől. Ez pedig a huszárszellem, melyet így jellemzett Splényi Géza huszárőrnagy Az utolsó magyar huszárok című könyvében: „A huszártiszt soha se volt csak parancsnok, hanem századának, szakaszának apja, papja, tanítója. Apja, aki minden körülmények között gondoskodik. Papja, akihez minden alárendeltje, minden bajával, gondjával fordulhat. Tanítója, aki megtanította a legfontosabbra, a hagyományos huszárszellemre, bajtársiasságra, jóban rosszban az önfeláldozásig. Ez forrasztott össze tisztet, altisztet, huszárt egy családdá... Ebből származik a tiszteleten, megbecsülésen alapuló fegyelem, melyet nem változtat se súlyos harchelyzet, se hadifogság, se civilruha. A magyar huszár megszűnt lenni, de a huszárszellem él, és élni fog, amíg a legutolsó öreg huszárra rá nem húzzák a koporsó fedelét."
Végezetül a szerző köszönetet mond a lektoroknak értékes tanácsaikért, valamint minden egykori nyíregyházi huszárnak és családtagjainak, akik személyes visszaemlékezésekkel, dokumentumokkal, fotókkal segítették e kötet megjelenését.
Nyíregyháza, 1991. augusztus
Bene János
Vissza 
