Toldi Miklós

Előszó

Emlékezzünk az elmult időkről
Száll a lelkem rég letűnt időkbe, amikor nagy volt híre, neve a magyarnak, királyának is nagy volt a neve. Amikor három tenger mosta a magyar birodalom határát. Tudjátok-e már, hová vezetlek? Nagy Lajos király idejébe. Ez volt ám a király! Nagy a szíve, nagy a lelke, nagy az esze, nagy a vitézsége. Nem tűrt foltot maga s népe becsületén. S ha hadba kellett szállani - haj de sokszor kellett! - nem küldötte, de vezette a népét. - Előre, magyarok! - csendült hatalmas hangja. - Utánam, vitézek! s rohantak a magyarok utána, tűzbe, vízbe, halálba.
Hős királynak minden vitéze hős. Lovagi játékban, véres csatában nemesen vetélkedő mind. Boldog, ha életet áldozhat hazáért, királyért, a magyar név becsületéért. Mint a fűszál, úgy teremnek a nagy király körül a világhíres hősök, kiknek hallván csuda vitéz tetteiket, nem tudod hirtelen: melyik nagyobb, melyik dicsőbb közülük. De ím, amint elvonulnak lelki szemem előtt a nagyok, a nagyobbak, megtapad tekintetem egynek az alakján, valamennyi közt a legnagyobbén. Mint óriás cser az erdő rengetegéből, kiválik egy a hősök seregéből. Ihol jön, ihol jön Toldi Miklós, a nagyerejű, a nagyszívű dalia. Lépte alatt messze reng a föld s mázsás buzogányát amint meglendíti, zúgó szél támad a nyomán.
Vitézek vitéze, hősök hőse, te rólad lészen emlékezés e könyvben. Te éretted száll vissza lelkem rég letűnt időkbe. Szálljon az én lelkemmel a tietek is magyar fiúk, magyar leányok! Vissza