Beowulf

Előszó

A Szegő György leleményes fordításában most először megjelenő óangol költemény, a Beowulf az angol és valamennyi germán nyelv egyedülálló emléke. Az egyetlen olyan, a hőskorban keletkezett, a népvándorlás korára visszanyúló epikus költemény, amely teljes terjedelmében fennmaradt. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ez a 3182 sor az angolok, illetve a germánok Odüsszeiája és Iliásza. A görögöktől eltekintve a legrégibb eposz Európában: korábbi, mint a Roland ének vagy a Cid.
A Beowulf nyelvét, illetve tájszólásait körülbelül a XII. századig használták Angliában, s manapság első látásra nagyon idegennel tűnik, hiszen jobban hasonlít a németre, mint a mai angolra. Utána az angol nyelvben olyan gyors változások következtek be - részben a természetes nyelvfejlődés következtében, részben a normann hódítás hatására -, hogy egy-kétszáz év múltán az óangol szövegeket már nem értették meg. A könyvek ott porosodtak a kolostorok könyvtáraiban, s mint "régi" vagy "angolszász" műveket vették fel őket a leltárba. Tartalmukat nem is említették, csak a véletlen őrizte meg őket attól, hogy értékes anyagukat, amely borjúbőr volt, újra fel ne használják. Amikor VIII. Henrik feloszlatta a szerzetesrendeket, sok ilyen kézirat pusztulhatott el, így már soha nem fogjuk megtudni, vajon a Beowulf szélesebb körben ismert volt-e ebben a formájában, vagy egyetlen szerzetesnek a szörnyek iránti érdeklődése őrizte meg számunkra: az belemásolta egy gyűjteménybe, amelynek többi darabja a kutyafejű Szent Kristófról, illetve a mesés Kelet csodáiról szól. Az azonban bizonyos, hogy hasonló hosszabb-rövidebb hősi énekek számot tarthattak a korabeli közönség érdeklődésére, hiszen ezért rója meg a szerzeteseket a yorki Alcuin, Nagy Károly tanácsadója 797-ben Hygebald lindisfarne-i püspöknek címzett levelében: ne Ingeldről szóló énekekkel mulattassák magukat a refektóriumban, hanem lelki bölcsességgel erősítsék magukat. Ingeld heathobard herceget pedig a mi költeményünk is említi. Vissza