Székely körvasút

Fülszöveg

"...Pontosan harmincöt évvel ezelőtt egy páholy szélére felkapaszkodva láttam meg először a színpadot. Emlékszem bizonyos szuronyos puskák ritmikus kopogására, és arra, amit ma talán egy trónörökösről szóló filmben láthatnánk: a valószínűleg éjszakába nyúló próba kellős közepén, talán a kellékessel üzentem apámnak, hozzon fel egy szendvicset a páholyba. Akkoriban lehetett tizenöt éves a hamarosan félévszázada alakult Székely Színház.
Ebből a távolságból, 1995-ből az emlékező, aki már százszor hallotta a történeteket, nehezen tudja különválasztani a mítoszt és a valóságot. És miközben e történetek reflexszerűen ismétlődnek, egy olyan ember jut eszembe, akinek folyton a levágott karja fáj. Ez a kar azóta valóban már csak legendássá foszlott Székely Színház. Így van ez rendjén. Ez a tény újra emlékeztet bennünket arra, hogy a színház a legtragikusabb művészet, ugyanakkor a leghasonlatosabb az élethez. Megszületik és meghal. Nem marad fenn.
Minden igazán jelentős emberi kísérlet a kudarcról szól, arról a kudarcról, ami a rendteremtési próbálkozások szomorú végeredménye - lásd megannyi Shakespeare-hős: Oberon, Hamlet, Prospero kísérleteit. Mielőtt ezek a mágusok magára hagynák a világot, eltörnék varázspálcájukat, fontosnak tartják azt, hogy e kudarc tudását, egyszemélyes hagyományukat és magányukat tanítványaikra, gyermekeikre testálják. Végső soron a művészet a magány apoteózisa.
Ezekből a történetekből aztán kikerekedik egy világ, amivel soha többé nem találkozunk már. Egy világ, melybe most egy könyv által léphetünk be. E könyv egy-egy lapja nem lehet más, mint megannyi, éppen utolsónak szánt színházi munka: végrendelet. Mielőtt véget érne Becket Godot-ja, mielőtt Estragon és Vladimir megegyeznének, hogy másnap erősebb kötelet hoznak, mielőtt elhatároznák, hogy mennek, még megigazítják a nadrágot, még rendbe szedik magukat.
Az egykori szendviccsel mára apám üzenete is elért hozzám: minden körülmények között meg kell igazítani azt a nadrágot, rendbe szedni magunkat - meg kell őrizni az értékeket..."
Tompa Gábor Vissza