Fülszöveg
Bertha Bulcsu 1955-ben született. Életútját munkásként kezdte, később szerkesztőségekben dolgozott. Az Esti Pécsi Napló, majd a Dunántúli Napló kulturális rovatának vezetője volt, párhuzamosan a Jelenkor prózai rovatát szerkesztette. 1967 őszétől Budapesten él. Két novelláskötete jelent meg (Lányok napfényben, 1962, Harlekin és szerelmese, 1964) és egy regénye (Füstkutyák, 1965), amelyre 1966-ban József Attila-díjat kapott. Novelláiból 1966-ban "Harlekin és szerelmese" címmel film készült. Új novelláskötetéről a következőket mondja:
"Azt hiszem, ugyanazok a problémakörök nyugtalanítanak, mint legtöbb pályatársamat. Végtelenül izgat, hogy mi lesz az emberrel, miközben fegyverkezik, átalakítja a természetet, tudós gépeket gyárt, masinák hátán száguld a végtelenbe, átszervezi életkörülményeit, a társadalmakat, s szédületes ismeretanyagát csak tudós bizottságokkal tudja áttekinteni, új erkölcsi normákról beszél, és rendről, igazságról, tökéletes világról álmodik.
A társadalom, szűkebb...
Tovább
Fülszöveg
Bertha Bulcsu 1955-ben született. Életútját munkásként kezdte, később szerkesztőségekben dolgozott. Az Esti Pécsi Napló, majd a Dunántúli Napló kulturális rovatának vezetője volt, párhuzamosan a Jelenkor prózai rovatát szerkesztette. 1967 őszétől Budapesten él. Két novelláskötete jelent meg (Lányok napfényben, 1962, Harlekin és szerelmese, 1964) és egy regénye (Füstkutyák, 1965), amelyre 1966-ban József Attila-díjat kapott. Novelláiból 1966-ban "Harlekin és szerelmese" címmel film készült. Új novelláskötetéről a következőket mondja:
"Azt hiszem, ugyanazok a problémakörök nyugtalanítanak, mint legtöbb pályatársamat. Végtelenül izgat, hogy mi lesz az emberrel, miközben fegyverkezik, átalakítja a természetet, tudós gépeket gyárt, masinák hátán száguld a végtelenbe, átszervezi életkörülményeit, a társadalmakat, s szédületes ismeretanyagát csak tudós bizottságokkal tudja áttekinteni, új erkölcsi normákról beszél, és rendről, igazságról, tökéletes világról álmodik.
A társadalom, szűkebb környezetem szükségszerűen meghatározott engem is, mint mindenki mást, és velem is megtörtént minden, ami megtörténhetett. Tanultam, gyárakba szerződtem munkásnak, aztán újra tanultam, és szerkesztőségekben, majd az otthoni íróasztal mellett folytattam, amit a gyárakban abbahagytam. Naponta nekifeszülök az anyagnak, hogy létrehozzak valami értéket. Az ünnepet a gyár jelenti, amikor visszavedlek igazi magammá, hajóra szállok, s vitorlásommal nekivágok a Balatonon lehetséges messzeségeknek. A hajón alszom, élek és eszmélek a természet megdönthetetlen szépségére, kemény törvényeire. Ösztönösen szeretem a vizet, a földet, a fákat és az erdő szikláit.
Mindebből a rend valamiféle körvonalai bontakoznak ki. A valóság azonban más. Álomképet hajszolunk valamennyien... Olyanok vagyunk, mint a Saint-Exupéry megrajzolta lázadó mór törzsek, amelyek az izzó homokpusztákon át emberemlékezet óta menetelnek egy erőd, egy Port-Étienne felé, de soha nem érkeznek meg. Elfogy a vizük, erejük, és felszívódnak a sivatagban. Mi is így vagyunk, menetelünk, egyre menetelünk egy álomkép felé."
Vissza 
