A természet világa vagy a józan okosság

Előszó

"Hagyjatok engemet magánosságomba élni, olvasni, írni" - kéri Bessenyei György 1777-ben, A filozófus ajánlólevelében, de azt bizonyára ő maga sem hiszi azidőtájt, hogy a századfordulóra nem lesz nálánál magányosabb író. 1795-ben Martinovicsot és társait a Vérmezőn kivégzik. Bessenyei barátját. Barcsait internálják, Kazinczyt, Szentjóbi Szabót börtönbe vetik. Az egykori testőrből végérvényesen bihari remete lesz, birtokáról többé ki sem mozdul. "Minden néven nevezhető okos emberi társalkodástól megfosztva, semmiféle halandókkal nem levelezve, senkit sem látogatva és senkitől sem látogattatva, könyveivel, gondolataival és a néma természettel tölti idejét, élvén csak, hogy még meg nem halhatott." - írja róla a kortársi följegyzés.
Ebben a magányban kezd hozzá 1797-ben legnagyobb költői művéhez, A természet világa vagy a józan okosság-hoz. A 10 412 soros hatalmas filozófiai költeményt, amely világnézetének és kora hazai műveltségének egyedülálló tárháza, négy év múlva, 1801-ben fejezi be.
Nincs még egy olyan költői műve, amelybe ennyi személyes vallomást írt volna bele ez a nagyon is szemérmes költő, mint ebbe a monumentális alkotásba. Önvallomás már az előszó is, amikor Múzsáját hívja az elképzelt olvasó elé, aki voltaképpen nem is létezik, hiszen a poéta sejti, hogy művét nem nyomtathatja ki: "Múzsámat szólítom, hadd panaszolja életemnek hanyatlását, úgy, mint a megélemedett hattyú, mely már utolsó óráit hozzá közelgetni érezvén, abból vett fájdalmát hajnalonként bánattal énekelgeti." Vissza