Beszélő 1.

Előszó

Azt mondják, Magyarországon nem történik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával; ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik. Az értelmiség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is politikusokra hagyja. Az egyházak együttműködnek az állammal. A régivágású reakciósok és polgári demokraták kihaltak, a kommunista mozgalom revizionistái soha többé nem tértek magukhoz 1956-os vereségükből. A hatalom néha megmutatja vasöklét, de látva, hogy senki sem rakoncátlankodik, sietve zsebreteszi. Legföljebb egy-egy bőrnadrágosra vagy részeges garázdára sújt le, ám a közönség ilyenkor még biztatja is, üssön minél nagyobbat. A társadalmi békét csak egy maroknyi ellenzéki próbálja megtörni - nem sok sikerrel. Így látják ezt nem csupán az ország vezetői, akik a politikai apátiát szívesen értelmezik politikájuk cselekvő támogatásának, hanem többnyire ellenlábasaik is, akik nem győzik ismételgetni, hogy a hallgatás nem beleegyezés.
Pedig mindenki tud - személyes tapasztalatból vagy a szóbeszédből - rendhagyó esetekről. Igaz, Magyarországon az utolsó tíz-tizenöt évben alig volt egész vállalatra kiterjedő sztrájk. De előfordulnak sztrájkok kisebb közösségekben, műhelyek, üzemegységek szintjén. Igaz, a sajtót jobbára a szerkesztők és a szerzők öncenzúrája tartja kordában. De megesik, hogy egy-egy folyóirat közölhetetlen kéziratokat közöl, és keményen védelembe veszi közlési politikáját. Vissza