Előszó
A Bethlen Gáborról szóló egykorú elbeszélő források egy csokrát állítva össze születésének négyszázadik évfordulója alkalmából, a kötet címében csak "krónikásairól" és nem "történetíróiról" beszélhetünk, ami nagy különbség. Sajnálatos és egyben különös, hogy a nagy fejedelem, a XVII. századi magyar történelem e kiemelkedő személyisége a maga korában éppúgy nem talált hivatott méltatóra, mint ahogy mindmáig nem írtak róla olyan életrajzot, amely a körülötte akkor is, később is kavargó vita fölé emelkedve, tetteinek valódi rugóit és jelentőségét megnyugtatóan feltárta volna. Bethlen ugyanolyan vagy-vagy párosításba került Pázmánnyal, mint később Kossuth Széchenyivel, s ezért fény és árnyék aszerint vetődött rá, már akkor és évszázadok múltán is, hogy ki és honnan nézte. Ezúttal nem lehet feladatunk, hogy kísérletet tegyünk a valóságos Bethlen-arckép megrajzolására, ezt az évforduló keltette érdeklődés talán elő fogja mozdítani. Meg kell azonban magyaráznunk, hogy a kötetünkben olvasható szövegek miért olyanok, amilyenek, s mindenekelőtt azt, hogy - minden lebilincselő érdekességük ellenére- miért nincs közöttük kiemelkedő történetírói alkotás.
a nagy erdélyi humanista történetírói nemzedék, Gyulai Pál, Baranyai Decsi János, Szamosközy István, Jakobinus János nem élték túl Bocskait, s az egyedüli, aki 1612-ben őbelőlük merítve folytatta emelkedett stílusukat és világias szemléletüket, Somogyi Ambrus, késő vénkorában írva maga is 1606-tal állította meg az idő kerekét. A későhumanista - manierista történészek közül Révay Péter, lackner, Berger a habsburgok oldalán álltak. Egyedül Bocatius Jánost,a művelt versfaragó kassai főbírót sikerült Bethlennek udvari történetíróul megnyernie, ő azonban csak szemléletének és módszerének kifejtéséig jutott el ránk maradt művecskéjéban, az események megírása már fiatal utódjára, Bojti Veres Gáspárra várt. A humanista hagyományokat folytató, okleveles forrásanyagra támaszkodó és messzemenő tárgyilagosságra törekvő Bojti A nagy Bethlen Gábor dolgairól szóló latin művével 1624-ben csak bethlen uralkodásának első évéig jutott el; s noha még 1640-ben is élt és fejedelmi szolgálatban állt, úgy látszik nem foglalkozott többé történetírással. Természetesen az is lehetséges, hogy továbbdolgozott munkáján, de Bethlen halála után nem tartotta tanácsosnak nyilvánosságra hozni, s elkedvetlenedve félbe is hagyta, esetleg megsemmisítette. A két Rákóczi György uralmának kicsinyes gyanakvással telt légköre nem kedvezett a történetírásnak. Szalárdi írja, hogy mikor I. Rákóczi György számbavette, tudós kancellárjának, az 1637-ben meghalt Kovacsóczy Istvánnak hagyatékát, egy iratcsomót talált, melyet e szavakkal nyújtott át ítélőmesterének: "Szegény cancellarius uram históriákat írt volt." Szalárdi hozzáteszi: "De azután hova lett, arról csak altissimum et perpetuum silentium örök feledékenység. Ezt szemeimmel láttam, jelen voltam, s hihető: Bethlen fejedelemnek hadakozásai, minden viselt dolgai és jó hasznos írások voltak. Mely dologban, hogy a mi nemzetünk, s annak igazgatói eleitől fogva illy restek és gondviseletlenek voltak, ide alább megértetik annak haszna és gyümölcse."
Vissza 
