Betulia virága

Előszó

Részlet a könyvből:
A FEKETE HADISTEN.

Délfelé járt az idő. A nap ugy lángolt Eszdrelon völgye fölött, mint egy rettenetes tűzvész.
A forró napsütésben lomhán nyújtózkodott az asszir-babilon tábor. Elnyúlt a hegyek alatt, mint egy óriás pihenő kigyó.
A katonák a sátorponyvák alá vonultak. A nyeritező tehenek is elhallgattak. Valami zsibbadt csendesség borult a táborra.
Nagy, mindenek közül kimagasló sátorában, melynek arannyal átszőtt biborát smaragdok és uniókövek ékesítették, komoran ült Holofernes. Sötét karvalyszeme fénylett. Éjszakánál feketébb szakállát csendesen simogatta. Tűnődött, gondolkozott mélyen...
Mint egy kék leányszem, ugy nevetett be a sátornyiláson a tiszta, felhőtlen égnek egy darabja. De egy árnyék is besötétlett a résen: Betulia vára, mely alulról nézve olyan volt Dotain magasságai fölött, mint egy sasmadár fészke.
Fölemelte pedig az ő sötét karvalyszemét Holofernes és a sziklavárra tekintett. Mámor csillant meg a szemgolyóján, amint nézte, elnézte sokáig; sóhajtott, aztán lehunyta pilláját... és a négy hadvezér, ülvén a biborkereveteken, még lélekzetet is alig mert venni, mert látták, hogy most álmodozik a fekete hadisten...
És látták egyszer, hogy reszket a szája széle. Kinyitotta szemét. Vörös láng lobogott rajta. Fölnézett még egyszer Betulia bástyáira s vezéreihez fordulva, megszólalt:
- Uj holdak jöttek, uj holdak mentek s mi még mindig Itt veszteglünk Eszdrelon völgyében... Hanem jaj lesz mindeneknek, ha fölviszem hadaimat Dotain ormára! Vissza