A lélek megmenekül

Előszó

Isten tetteivel szól hozzánk.
Engem támogat, biztat és oltalmaz. Már születésem előtt elhatározta: kérdést állít velem az élő világ elé. Anyám csaknem fájdalom nélkül szült. Ennek következtében csupán szeretett. Mártíromsága lobogó szomorúságával soha nem szorított szívére. Vissza

Fülszöveg

"Juditka kiadta az utamat és hogy ott állottam a fölmérhetetlen megrázkódtatás közepén, mindazok a fájdalmak, kísértések és gyászok, amelyeket eddig átéltem, egyszerre kiléptek a világosságra és megindultak felém. Létem nem is eleven élet földjében, hanem képzelt világom talajában gyökerezett. Azt a talpalatnyi göröngyöt, amelyen az élet nyüzsgött, hitvány vakondtúrásnak tekintettem. Az én két lábam nem erre a kis vakondtúrásra, hanem a mindenség megmérhetetlen pillérjeire támaszkodott. A vakondtúráson lazult meg csupán váratlanul egy apró göröngy és én mégis úgy éreztem, a mindenség ingott meg hirtelen körülöttem. Tíz- vagy tizenkétéves koromban, első homályos vágyaim ébredésekor ültem a saját magam emelte trónra. Szóval már tizenkétéves koromba fölkentem magamat a világegyetem urának. A kaland, amely valahol a menny külön égboltja alatt zajlott le, bár később elhatározássá ért, mindvégig fönnmaradt a láthatatlan ködös magasságban. Elértem tizennyolcadik életévemet is, de határozott gondolat, kézzelfogható terv még nem alakult ki bennem abban a tekintetben, hogy mint orvos, mérnök, hadvezér, vagy mint egyszerű lángész ütöm-e nyélbe azt a mindent magában foglaló vállalkozásomat, amellyel majd végérvényesen felköltözöm igazi és méltó honomba, a magasságos égbolt fénylő csillagai közé.
Viszont Juditka kiadta az utamat és ezzel a dolgok, amelyek körülvettek, közölték velem: megelégelték közönyömet és sértő tudatlanságomat. Figyelmeztettek jelenlétükre is és úgy szólt: a jövőben számolnom kell velük. A megismerésnek és a félelemnek ebben a kábulatában végkép nem tudtam mi az, amit még akarhatok, mint ahogy nem tudtam eddig azt sem, mindazt, amit tettem, kizárólag szellemi érzéstelenítésem érdekében cselekedtem. Hogy kijátszam a kényszert, amely egyre sürgetőbben követelte: ítélőszéket kell tartanom önmagam fölött. Átharsant rajtam a mindenség, amelyet a magaménak hittem, nem az enyém. Leláncolt, nyomorult, tehetetlen rab vagyok. A személyek és tárgyak, amelyekről tudok, a földhöz kötnek. Ismét és ismét átborzongott bensőmön: érzés és erő, az elhatározás és tett - nem azonosak. Különböző és gyakran ellentétes dolgok. Súlyosbította a helyzetet, hogy a mindennapi élet szavaival, mozdulataival és tetteivel részint nem tudtam, részint nem akartam kifejezni magamat. Amikor Juditka után Bözsit is megismertem, mindjárt első kijelentésemmel föl akartam emelni a földről, hogy útra keljek vele az űrben: a fehér felhők közé érve megfogjam a kezét, megállva a hold hűvös árnyékában elmutassak a végtelenség messzi világai felé és fönt a magasságot levegőég dicsfényben ragyogó csúcsain, tovamorajló zúgással megdörgessem a szót, amellyel önmagamat és Istent kiáltom."
Szükséges-e megjegyzés ehhez a lobogó erejű önvallomáshoz? Bibó Lajos "A lélek megmenekül" című jelenvaló regényéből idéztük a fenti sorokat. Az "Anyám", a "Nincs irgalom" megrázó és döbbenetes strindbergien könyörtelen önvallomásainak folytatása ez a megrendítően igaz beszéd, amelyben Bibó Lajos a maga páratlanul álló őszinteségével és írói állásfoglalása káprázatos művészetével tisztázza a megfejthetetlennek tetsző örök kérdést: az ember és világ egymáshoz való rejtélyes viszonyát. Tiszta írás ez a regény, akár a forrás, mély, akár a tenger és egyetemes érvényű, akár az ige. Vissza