Biokultúra 1991/1.

Előszó

Roppant divat lett mostanság a Rémlátás. Nem is legény a gáton, nem is igazi "média", vagyis hírközlő az, aki nem festi a lehető legsötétebbre a jövendőt. Sőt! Gyakran éppen azok a légborúlátóbb jósok, akiket az elmúlt negyven év alatt majd hogy szét nem vetett a hurrá-optimizmus gőze. Megváltoztak? Lehet. Annyi bizonyos, hogy újságjainkat lapozva vagy a képernyő előtt borzongva sokszor támad olyan érzése az embernek: innen már nincs kiút, s mint József Attila írja, jön a "revolver, Duna, méreg."
Nos, annyi szent, hogy könnyebb a többé-kevésbé jogos elkeseredést szenvedéllyel szítani tovább. Könnyebb fájó könnyeket csalni kétmillió (!) gépkocsitulajdonos szemébe. Könnyebb a netán még pislákoló reményt könyörtelenül elfojtani. Sokkal könnyebb, mint cselekvésre ösztönözni magunkat és másokat, hogy ordas indulatok nélkül, vállvetve próbáljunk kikecmeregni a bajokból.
Hát valóban ennyire súlyos a helyzet? Talán idézhetném a monda szerint Trójából kifüstölt, földönfutóvá nyomorodott AENEAS szállóigévé lett szavait: Láttam már vihart, különbet is...
Persze senki sem tagadhatja, hogy akad bőven szenvedés és sanyarúság széles e hazában. Mindnyájunk gondja, hogy emelkednek az árak, drágul az élelmiszer. Vajmi gyér vigasz, hogy példákért nem kell a szomszédba mennünk, ahol még jegyre se kap enni a vevő. Ámde az is bizonyos, hogy a puszta sopánkodás aligha segíthet rajtunk. Korántsem valószínű, hogy akár a mennyei manna, akár a nyugati bőségkosár áldásai hullanának ölbe tett kezünkbe. Bizony, sivár és rideg tények közé ébredtünk az előző korszak mámorító jelszavai, szédítő ígéretei, álmai után. Kiderült, hogy a nyakra-főre, mindnyájunk bőrére fölvett kölcsönökből főleg az szedhette meg magát, aki közel ült a tűzhöz. A többiek sajnos hoppon maradtak az adóssághegyek tövén. Mi sem egyszerűbb, mint most ádázul szidni a magunk választotta parlamentet és kormányt - üres kamrának bolond a gazdasszonya. Vajon tényleg kiürült teljesen az a kamra? Azt hiszem, nem kell föladni a reményt. Még mindig föllelhetők benne olyan kincsek, amelyek - okos sáfárkodással - megújíthatók, sőt önmegújítók is lehetnek.
Két nagy nemzeti kincsünk a szürke állomány és a fekete állomány. Egyik a milliónyi fejben fölhalmozott tudás, a másik pedig létalapunk, a termőföld. Bízvást meríthetnénk mindkettőből. Vissza