Előszó
A magyar nap újra rásütött a magyar Kolozsvárra. A hűvös, olykor dermesztő éjszakát csak nehezen váltja fel a szürkület; enyhe ködök ülik meg a várost, amely lassan ébred, fázva, hitetlenül, míg a...
Tovább Előszó
A magyar nap újra rásütött a magyar Kolozsvárra. A hűvös, olykor dermesztő éjszakát csak nehezen váltja fel a szürkület; enyhe ködök ülik meg a várost, amely lassan ébred, fázva, hitetlenül, míg a felderengő sugarak ráesnek az öreg Szent Mihály toronysüvegjére.
A felkelő fény tarka sokféleségre néz az alant elterülő nagy kőrengetegben. Ami régi volt benne, patinás, történelmi, az még jobban megkopott, még elhanyagoltabb lett s omladozóbb; de látott a fény sok újságot, furcsa, idegen alakzatokat s a vágtató kor kockára vágott házait, mint szíjjat s cippzárakat arannyal átszőtt brokátruhákon. A történelmi és művészi egységbe forrott városok balvégzete ez; az élet rohan, nem áll meg, lerombolja a régit, újat épít s ebben itt segített neki a téves vágányra futott história is. A közelmúlt urai magát e várost, annak megszentelt köveit, bár nem mutatták, de nem szerették, hiszen arra emlékeztették őket, hogy mindez tőlük idegen és semmi közük nincsen hozzá. Aztán nekibátorodtak, fogták a csákányt, romboltak, majd toldottak-foldottak s e ,,fiatallá" kendőzött ősi arculat kínos, szorongó, visszás érzést váltott ki az őslakókban, kik fájó megbántottsággal húzódtak vissza régi képekkel teleaggatott, boltíves szobáikba e harsány, tarka áradat elől. De a kopott, omladozó kövekben több erő volt, mint a Poremkin-falakban.
Vissza