Magyar halottaskönyv

Előszó

A szerelem és a nemiség mellett e sötét, anyagias korszak egyik legnagyobb tabuja a halál. Ugyanis az istentelenség elterjedése a túlvilágról szóló hagyományok eltűnésével együtt felfokozta a halálfélelmet, amit viszont igyekeznek elfojtani. így tabusítják a halált, mintegy megpróbálják eltüntetni szem elől, ezért a legtöbb ember ma abban a hiszemben él, „mintha a maga testi létében örökéletű lenne." Ezzel szemben - írja László András - „a szellemi ember úgy él, hogy örökkévalóságát mind preegzisztens, mind posztegzisztens értelemben hiszi és tudja és tapasztalja, másfelől viszont földi életének minden napjára, sőt minden pillanatára úgy tekint, mint az utolsóra."
Hamvas Bélának tökéletesen igaza van abban (is), hogy az élet súlypontja az evilági életen túl van. „Ez az, amit túlvilági gravitációnak kell nevezni. Élet soha egyetlen pillanatig sincs túlvilági, pneumatikus vonzat nélkül A túlvilág nehézkedésének, akár akarjuk, akár nem, mindannyiunk élete engedelmeskedik, mert a túlvilág felé esünk. Aki tagadja, e valóságon nem változtat, de élete a tagadásra rámegy."
Nász (szerelem), termékenység és túlvilág mélységesen összefüggnek. Őseinknek világos és időtlen idők óta áthagyományozott túlvilágképük volt, amely biztos ismereteken, tapasztalatokon nyugodott. Mivel a „sír a vallás lenyomata", pontosabban: az eredeti, őshagyományon alapuló temetkezés hűen tükrözi az ősvallást, ezért fontos megértenünk, feltárnunk az ősmagyar temetkezés szellemi hátterét. Ősvallásunk jelképei a templomokból kiszorulva legtovább a temetőkben maradtak fenn. Régebben az emberek a halálban mégiscsak levették a külvilág által rájuk kényszerített álarcot és követték a hagyományt. Ezért fontos figyelnünk a temetkezési szokásokra, hiszen azokban "rendkívül archaikus vonások maradtak fenn". Vissza