Előszó
Részlet a folyóiratból:
"A narratológia-összeállítás elé
A filmelmélet önálló diszciplínává válása, specializációja valójában párhuzamos azzal a folyamattal, amelyben a
filmelmélet más művészeti vagy kulturális elméletek eredményeit, eszközeit próbálja meg alkalmazni a film
területén. A hatvanas évek második felében a nyelvészeti alapú szemiotika, majd a hetvenes években az irodalmi
elbeszéléstan volt az a minta, amit a filmelmélet a maga területén próbált meg adaptálni. A kiindulópont - akárcsak a
kezdet kezdetén - továbbra is a filmi közeg sajátosságaira irányuló szándék volt, azonban - szemben a szemiotikával -
a film elbeszélés kutatása már nem a művészi (vagy nem művészi) közlés és forma általános kontextusában kereste a film
helyét, hanem ezen belül egy lehatárolt terület, az elbeszélés aspektusának filmes sajátosságait vizsgálta az irodalmi
elbeszéléshez való viszonyában.
Ennek a kapcsolatnak a kiindulópontját az ún. szövegelmélet alkotta, amelyet a filmelméletben elsősorban
Marie-Claire Ropars-Wuilleumier alapozott meg. A szövegelmélet megjelenése a filmelméletben valójában logikus
következménye volt a szemiológia azon felismerésének (Christian Metz), hogy a nyelvi kommunikáció elméleti fogalmai
nem szolgálhatnak kiindulópontul a filmi kommunikáció számára. A film tehát nem írható le az általános nyelvi
kommunikáció nyelvészeti megalapozású terében, mert az itt használt alapfogalmaknak - a fonémáknak és a
morfémáknak - nem találhatók meg a filmes megfelelői. Kézenfekvőnek látszott az a megoldás, hogy a film számára
nagyobb közlésegységeket kell alapul venni. Az erre való első kísérlet Metz teóriája volt a „nagy szintagmákról", ami -
lévén, hogy a „nagy szintagmák" dramaturgiai vagy elbeszélő elemek voltak - már eleve magában hordozta az általános
kommunikációtól az elbeszélés speciális esete felé történő elmozdulást. A „nagy szintagma-elmélet" azonban még
mindig nyelvészeti alapokra támaszkodott. A teljes elszakadás lehetőségét a „szöveg" fogalmának teoretikus
általánosítása jelentette, lehetővé téve képek és képsorok „szövegként" való értelmezését. így mód nyílt a „szöveg"
elbeszélő sajátosságainak általános vizsgálatára, függetlenül a „szöveg" hordozójának sajátosságaitól. Ha a
filmszemiológia Saussure, Greimas, Hjelmslev általános nyelvészeti elméletére támaszkodott, a filmelbeszéléstan
kezdetben (és részben később is) Barthes, Genette és Todorov általános narratológiai kutatásait vette alapul.
Az elbeszélés általános problémáin belül a filmelbeszéléssel kapcsolatban három megközelítési mód képzelhető el,
amelyek a filmelbeszélés kutatásának irányait is meghatározzák: (1) léteznek-e olyan elbeszélés-logikai sajátosságok, az
emberi gondolkodásból eredő vagy kulturálisan rögzült szabályok, amelyek egyaránt érvényesek az irodalmi és a filmes
elbeszélés folyamatára és szerkezetére; vagy pedig (2) léteznek-e a filmi elbeszélésnek olyan strukturális elemei, amelyek
csakis rá jellemzőek; vagy (3) mivel az elbeszélés szabályai az irodalomban alakultak ki, és minthogy a film egyik
művészeti előképe és állandó ihletforrása az elbeszélő irodalom, a filmes elbeszélés csupán az irodalmi elbeszélés
szabályainak adaptációja egy másik közegben. Az első megközelítést képviseli például Edward Branigan, a másodikat
Dávid Bordwell (jóllehet az itt közölt tanulmánya erre nem jellemző), a harmadikat pedig Marie-Claire Ropars-
Wuilleumier. A történetmondás általános szerkezetét tekintve három olyan alapvető probléma merül föl, amely a filmes
elbeszéléssel kapcsolatban releváns különbségeket emel ki az irodalmi elbeszéléshez képest: (1) az elbeszélés szemszöge;
(2) az elbeszélés alanya (vagyis a narrátor problémája); és (3) az elbeszélés során feltárulkozó világ mibenléte. Vagy
másképp megfogalmazva: honnan beszélnek, ki beszél, és miről beszél. Úgy tűnik - legalábbis a film narratológiai
irodalom erre enged következtetni -, az elbeszélés általános problematikájának más aspektusai - az időrend, az
elbeszélés kifejtéslogikája, szerkezeti egységei - nem képviselik a filmi elbeszélés specifikumának igazi sarokpontjait. A
filmi narráció kutatása elsősorban a fenti három probléma körül kristályosodott ki.
Branigan egész elbeszéléskoncepcióját a szemszög problémájából vezeti le. A filmben mindent, amit látunk,
elsősorban és mindenekelőtt valamilyen szemszögből látjuk. Tehát a képek egymásutánjából kibomló elbeszélést is a
szemszögek váltakozása és e váltakozás logikájának a rendje határozza meg. "
Vissza 
