...vivant Professores!

Fülszöveg

Bíró Mária első regénye szabálytalanságában lenyűgöző alkotás. A látszólag laza szerkezetű, de nagyon is tudatosan megkomponált mozaikrészekből felépülő regény szereplői tanárok, egy főiskolai orosz nyelvi tanszék dolgozói. Az író részletező hűséggel, hiteles belső átéléssel és nem kevés keserű iróniával ábrázolja ennek a jellegzetes mikrovilágnak többnyire keserves hétköznapjait, a lelket, agyat gyilkoló, kisszerű napi gondokat. Életek, sorsok bomlanak ki eközben, emberi kapcsolatok kusza szövevényei között próbálunk eligazodni s választ találni, a szerzővel együtt, az egyre sokasodó miértekre, keressük az értelmét a kósza félmondatoknak, jelentését a tétova elhallgatásoknak, a szavakat a kimondhatatlanra. Mert nem tudunk és nem akarunk beletörődni abba, hogy életünk porondját a napi kisszerűségek bohócmutatványai uralják. Nem tudunk beletörődni abba, hogy magunk "temetjük az utakat lélektől lélekig", hogy nem tudunk közel férkőzni egymáshoz, hogy van egy határ, amin túl már mindenki egyedül van, s az "elhatározások egyedüllétébe" nem hallatszik el a baráti szó. A felismerés akkor válik döbbenetes erejűvé, amikor a tanszék egyik fiatal munkatársa váratlanul öngyilkos lesz. Fájdalmas tehetetlenség, kétségbeejtő miértek hulláma söpör végig azokon, akikben megvan a kellő érzékenység és bátorság ahhoz, hogy képesek legyenek mások sorsáért felelősséget érezni. Bíró Mária maga is osztozik hősei vívódásaiban, tehetetlenségében, mert ő sem tudja a válaszokat a végső, az életünket, kapcsolatainkat, sorsunkat fordító miértekre. De végső soron nem a szavakban bízik ő sem, hanem abban, hogy van, kell lenni valami másnak, többnek, amivel megérthetjük s kifejezhetjük a bennünk viaskodó hatalmakat, melyek "nem adják meg magukat a szóval mért határoknak." Vissza