Előszó
Nehéz időkben, amikor roskadozunk a felelősség súlya alatt, amikor elfog bennünket töprengésünk tudata, önkénytelenül fordulunk Ahhoz, akinek végtelen hatalma világokat teremt és zúz össze, akinek...
Tovább
Előszó
Nehéz időkben, amikor roskadozunk a felelősség súlya alatt, amikor elfog bennünket töprengésünk tudata, önkénytelenül fordulunk Ahhoz, akinek végtelen hatalma világokat teremt és zúz össze, akinek az áldása nélkül hiábavaló a jószándék, az akarat és a munka.
Szálljon első gondolatunk imádságos lélekkel ma is Hozzá, kérjük mai munkánkra áldását, mondjuk el együtt a Magyar Hiszekegy-et.
Mint ezer esztendőn át annyiszor, harcban áll kelet felé nemzetünk ma is, hogy fegyverrel kezében védje mindazt, amit kereszténység és művelődés, erkölcsiekben és anyagiakban ezer év alatt alkottak.
Nem állunk egyedül, mint a múltban annyiszor. Hiszen az elképzelhetetlen erejű roham legnagyobb súlyát sokkalta hatalmasabb szövetségesünk fogta fel, de a harc teljes egészében a miénk is, hiszen a legnagyobb, a legközvetlenebb veszély bennünket fenyeget.
Alig egy évvel az 1000 éves északkeleti határ visszatérése után, a történések rohanó szekere meghozta ide a legveszedelmesebb szomszédságot.
Meghozta annál a kapunál, amelyen át a kiegyezést követő félszázad alatt hol lassúbb, hol erősebb ütemben szivárgott be a későbbi idők két legnagyobb veszedelme: a pánszlávizmus és a galíciai zsidóság.
Önök talán nem látták, de akik egy félszázad előtt ott éltünk a határok mentén, fájó szívvel láttuk, hogyan téríti el az addig nemzethű ruténséget vallásváltoztatás ürügye alatt a magyar gondolattól a pánszláv izgatás.
Vissza