Bizánc

Előszó

ISTEN AZ ISTENEK KÖZT
A csiripelő istenszikla ! így nevezte el egyszer egy költő az Akropoliszt. Csillámló, csiripelő fészekvára a Halhatatlanoknak; ott bujkálnak, ott repdesnek az öröm vidám sikolyaival. Az a lesikló molnárfecske ott talán Athene volt valamikor vagy talán éppen most bujt ki az istennő aranyelefántcsont testéből; van valami ennek a fényességes éter felé suhanó madárnak kék szárnycsapásában, amik a »messzesugárzó« istennőtől jöhetne.
Lejjebb, egy szentély mellett, ahol kőfalluszok tömege mered fel a fogadalmi táblákról, talán Asklepios emelte fel zöld kígyó képében okos fejét a szeszélyes sziklák között. Nyilván valami nehéz esettel fordultak hozzá és ő a nyirkos szakadékban tanyázó vén földanyák egyikéhez folyamodott tanácsért az imént, azért is rejti rangját oly sikamlós alakba s a most hallott bölcsesség terhe alatt lassan kúszik vissza márványképmásába.
Felvilág és alvilág meg-meglátogatják egymást a földi mesgyén. Etikai szakadék nem választja el őket, mert hiszen nincs démon, aki örökké gonosz, és olimposzi sincs, aki mindig jó marad. Középen a kettő között éli az antik ember a maga kötetlen hitében az istenség örök jelenvalóságának extázisát.
Mindazáltal saját törvénye és saját ítélete szerint, önerejéből szántja az életben barázdáját, miközben cselekedve és szenvedve szakadatlanul érzi, hogy élete színjáték és a nézők a Halhatatlanok, akik elragadtatásukban néha maguk is leszállnak az arénába és, mint egykor Trója falai alatt, beavatkoznak a cselekménybe is. Nincs is olyan nagyon messze az Olimpusz teteje. Vissza