Irka firka

Fülszöveg

(...) Ezt a könyvet most, 2009-ben válogatta össze Kaposy Miklós abból a párezer oldalnyi írásból, amit sok év alatt írogattam a füzeteimbe, csak úgy magamnak, emlékként.
(...) kell egy kérdező - ez lesz Miklós -, aki felteszi a kérdést, hogy itt és itt mi történt ekkor és ekkor.

(...) Hogy is kezdődött Kaposyval? 1957-ben harmadéves főiskolás voltam még, a Nemzetiben a III. Richárdban statisztáltam. A 21-es öltözőben egymás mellett volt a helyünk. Ő akkor már harmadik éve ott segédszínészkedett. A jelenések között sokat beszélgettünk az életről, élményeinkről. Egyszer megmutattam neki valamelyik írásomat. Mire ő: "Te Gyula! Annyi boldogtalan színész van! Minek neked ez a rögös pálya? Inkább írjál! Jó humorista kevés van, és arra mindig szükség lesz. Írjál! Én is ezzel próbálkozom." Én akkor a Városmajor utca 1/c-ben laktam, közös barátunk, Dunai Ferenc, A nadrág című országos sikerű vígjáték későbbi szerzője meg a Jakobinusok terén. Az ő hat négyzetméteres kuckójában, amit "hodály"-nak becéztünk - szék, asztal, efféle luxusberendezés már nem fért be -, ültünk az ágyon és egymásnak olvastuk föl az írásainkat. Rengeteget röhögtünk és mi, a három titán, folyamatosan ünnepeltük egymást. A színházban is sokszor találkoztunk. Az egyik szezonnyitó előadáson Somody Kálmán statisztavezető Richmond seregébe osztott be minket. Színrelépés előtt derült ki, hogy Richárd harcosai kevesen vannak. Richárd - Major Tamás - harsányan rendelkezett: "Utánam! Dobok, szóljatok!" Én akkor apródjelmezben voltam; kaptam gyorsan egy lándzsát, és beálltam Richárd armadájába, amely egyetlen katonából állott: egy iszonyatosan vékony kis ember, térden alul lötyögő páncélsodronyban, de marcona ábrázattal, Kaposy állt a "sereg" élén, más senki. Mellé álltam, és amikor elhangzott a végszó, mi ketten elindultunk a csatába. Rézsút kellett a színpadon átkelnünk, majd az orchesterben kirohannunk. Mire a színpad elejére értünk, már a közönség is nevetett, nem csak mi. Ekkor mindenki számára érthetővé vált, miért ordítja őfelsége: "Országomat egy lóért!", és hogy miért vesztette el a csatát és a trónját...

(...) Pápán játszottam először színpadon rendes színdarabban. Kilenc éves voltam. A címét nem tudom. Háborús témájú volt, a színpadi papám elesett a háborúban, de elküldte nekem a kardját, hogy majd álljak érte bosszút. Álltam a színpadon, szemben a nézőkkel, és valamilyen imádságszerű fogadalmat mondtam Szűz Máriának. Zokogott az egész nézőtér. A második előadáson - ez is egy életre szóló emlék - a papámék a második sorban ültek, és ahogy lenéztem, azt láttam, sírnak. Lekacsintottam nekik, hogy az nem komoly, nem kell ezen sírni! Ettől felborult a rend a nézőtéren... Ez a szituáció megmaradt bennem: színészként azóta is szeretem a sírásból a nevetésbe és a nevetésből a sírásba elvinni a nézőket. Együtt lenni velük. Én a színházat csak erre használnám.

(...) Elvégeztem a főiskolát. Közben beleszerettem Törőcsik Mariba, feleségül vettem, és amikor a vizsgaelőadásban sikerem volt, már nevem is lett: "a Törőcsik Mari férje".

(...) A táncot, azt imádtam nézni. Mai napig fizikai fájdalmat érzek, ha valaki nem a zenére táncol. Egyszerűen fáj. Nemrég a János vitéz próbáin a rendező rám is szólt, hogy ne végezzek táncmozdulatokat. Nem tudtam megállni. Bármilyen táncos produkciót nézek, a mozgás harmóniájából mindent megértek. Ha nem harmonikus a mozgásuk, akkor semmit sem értek belőle. Ha külön van a szó és a mozdulat, hiába nézem, nem értem.

(...) Két csodálatos feleségem volt. Egyiktől kaptam egy szakmát, a másiktól kaptam egy gyönyörű fiút. Anyámtól pedig én születtem. S tőlük is és a többi nőtől is a finom gyönyörök sokaságát. Én legfeljebb a rajongásommal tudtam viszonozni mindezt. A kedves szeretetemmel. Mert ha van istenfélő ember, én akkor nőfélő ember vagyok.

Imádom a nőket. És félem őket. Mindent nekik köszönhetek. Vissza