Szalay Lajos rajzai

Előszó

42 éves távollét után végleg Magyarországra hazatelepedő Szalay Lajos 1988. május 31-én rendelkezett így: „felajánlom a Művelődési Minisztériumnak, hazai múzeumoknak történő átadásra négyszázötven rajzomat, hogy szülőhazám iránt érzett szeretetemet és hálámat ez is kifejezze". Szalay ajándékozási gesztusa mindennemű patetikusságot nélkülöz. Adományához - az utóbbi évtizedek magyarországi szokásaival ellentétben - nem fűzött feltételeket, nem követelt állandó kiállítást. Fölnevelő és újra otthont adó városa, Miskolc, s annak vezetősége fordult hálával és tisztelettel a rajzoló felé. Ennek kifejeződése a közel negyven rajzát bemutató állandó tárlat.
Generációjából (Bartha László, Fónyi Géza, Benedek Jenő, Csabai Kálmán, id. Koffán Károly, László Gyula, Szabó Vladimir, Szentiványi Lajos, Tóth Menyhért), a 30-as évek közepén indulók közül ő az, aki több mint félévszázados életműve zömét rajzban, tusrajzban alkotta. Különös, hogy a festeni tanuló, festőnek készülő Szalay végül is a színekről, azok mondandót gazdagon segítő kifejező erejéről lemondott. A fehér papírt és a fekete tust választotta szinte kizárólagos eszközéül. Igaz, hogy pályatársainál is nagy szerepet kapott a rajzolás, de a magyar képzőművészetre gyakorolt hatásában Szalay rajzolói munkássága - különösen az 1960-as években - a legmeghatározóbb.
Szalay művésszé válását segítette a Miskolci Művésztelepen a Benkhard Ágost mellett eltöltött tanulóidő. A Képzőművészeti Főiskolán (1927-1935) festészetet tanult, az előbb említett Mester és főként Rudnay Gyula irányítása mellett. Sokirányú és igen eleven érdeklődése elvitte őt Fejér Lipót matematikaóráira ugyanúgy, mint a Kórbonctani Intézetbe az emberi test anatómiáját behatóan tanulmányozni, részleteit rajzolni. A Bartha Miklós Társaságban, a népi írók között, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd szerkesztőségében vagy az Új Idők Kiadónál, Farkas Istvánnál egyaránt otthonos lehetett. Illetve lehetett volna - ha meg lett volna benne az érvényesüléshez, a középpontba kerüléshez, az egyéni szerepvállaláshoz szükséges törekvő akarás. Az ő alapállása mindig kívülálló, szemlélődő. Sem ideológia, sem generációs- vagy stílusközösség nem korlátozta. Csoportérdekektől mindig független, autonóm művészegyéniség, aki rajzaival, rajzaiban formák ítéletet koráról.
Szalay egész életművéből - indulása első két évtizedében közvetlenebbül - kitetszik, hogy az elnyomottak, a szenvedők, az áldozatok, a kitaszítottak mellett állt, velük vállalt közösséget. (A második világháború alatt bújtatta és gyámolította az üldözötteket; s megjárta a Don-kanyar poklát.) A megélt élmények lüktető elevenséggel kerültek rajzaira (korai munkáin még szociográfikus pontossággal), de mindig kerülte a leltárszerű, leckefelmondásos lerajzolás lélektelen precizitását. Az aprólékoskodó részletezés és a realizmus, naturalizmus csapdáját nagyvonalúan kikerülte. Egyfajta megemelt poetikussággal, vallomásos közvetlenséggel, az igazságkeresés igényével és szabadságával dolgozott. A Szalay-rajz: költői vallomás, a rajzolói én egyes szám első személyben megfogalmazott látlelete a 20. századból. Vissza