Előszó
BABITS MIHÁLY (1883-1941) a két háború közötti Magyarország irodalmi vezéralakja volt. Ezt nem az azóta eltelt idő távolából lehet csak megállapítani. Ritka eset: az volt a kortársak, legalábbis a kortársak legjobbjai számára is. A sajátos magyar irodalmi-és nemcsak irodalmi-viszonyok következtében, ahogy ő nevezte, „kettészakadt" irodalom egyik, jobb felének igazi reprezentánsa, valóságos összetartó ereje. Igaz, pályája első felében ott lobogott mellette a magyar modernség váteszi költője, Ady; pályája második felében pedig ifjú, bár vele kölcsönösen meghasonlott társaként a tragikus sorsú József Attila. Minden köztük fennálló és mások által sokszor mesterségesen szított ellentéten túl, ők a XX. század első fele magyar költészetének nagy hármasa. Akiket, ha nem lett volna a magyar irodalom Európában oly fájdalmasan ismeretlen, ha akár csak oly kevéssé is ismert lett volna, mint napjainkban, az európai irodalom is fontos képviselői között emlegetne.
Igaz, Babits néhány versét is már korán, a 20-as, 30-as években lefordították németre, olaszra, franciára (a Fortissimo már megírásának évében, 1917-ben megjelent németül). A gólyakalifa című, sok hasonló kísérletet megelőző kisregénye is keltett ugyanez években némi feltűnést, 1949 óta egyedülálló európai irodalomtörténete is olvasható németül, az európai fordítás-irodalomban máig is páratlan teljesítménynek mondható teljes Dantéja 1940-ben megszerezte számára a San Remo-díjat. Mindez azonban távolról sem ismertette meg Európával azt az egyetemes szellemet, aki, művét tekintve, Rilke, Valéry, Eliot, Thomas Mann méltó társa volt, s a mindjobban fenyegetett európai szellem számára hatásában is az lehetett volna; ha a magyar nyelv, amelynek szuverén fejedelme volt, nem tartja olyan féltékeny elzártságban íróit, mint némely hajdani fejedelmek a maguk udvari művészeit.
Megrázó emberi tartással viselt embertelen szenvedések közepette halt meg, 1941. augusztus 4-én, kevéssel azután, hogy hazáját akkori urai a fasizmus oldalán vívott katasztrofális háborúba taszították. Halála, a nemzet e tragikus pillanatában, jelkép és mementó volt. Illyés Gyula a tanítvány és a továbbfolytató öntudatával mondhatta sírbeszédében: „Köszönjük néki a méltó hazát s a népek hazáját, Európát, melyet úgy szerzett meg, hogy szellemünk határait a végtelenségig terjesztette. Köszönjük neki azt a nemes hódítást s azt a vigasztaló dicsőséget, hogy volt egy pillanat, amidőn Európa hazátlanná vált eszméje Magyarországon talált menedéket, az ő szívében." Nem kevésbé volt jelképes erejű a pillanatra és Babits szerepére nézve egyaránt, amit egy másik írótársa, Hunyady Sándor írt a „gyászoló közönségről": „Mi mindent tud tenni egy nagy szellem! A csillag eltűnik, de fénye világol. Megnyugtat, fölemel. Vonzása összegyűjti azokat, akik szeretik egymást. Egymásra nézhetnek a ravatal körül. Azt gondolhatják, hogy nincsenek egyedül. És olyasfélét érezhetnek valami megfoghatatlan iránt, mint a szerelem."
Most, születésének százéves évfordulóján a magyar irodalom mint egyetemes történetének egyik legnagyobb alakjára emlékezik rá. Az ARION, kezdettől fogva vállalt feladatához híven, ezt az emlékezést szeretné kiterjeszteni, amennyire csekély lehetőségeitől telik, arra az Európára, amely hazájánál nem kevésbé hazája volt, s amely ma is legfőbb értékeinek nem kisebb veszélyeztetettségében él, mint Babits életében.
Vissza 
