Előszó
Béküljünk ki, fiúk, leányok! Minden háborúnak úgyis ez a vége. Soha még a fegyverek más időálló eredményt nem hoztak, mint annak az eleven érzését, hogy nem érdemes verekedni. Hadisarc, foglalások,...
Tovább
Előszó
Béküljünk ki, fiúk, leányok! Minden háborúnak úgyis ez a vége. Soha még a fegyverek más időálló eredményt nem hoztak, mint annak az eleven érzését, hogy nem érdemes verekedni. Hadisarc, foglalások, hegemónia, világuralom, mind csak arra voltak jók, a világtörténelem mindenik szakaszán, hogy a legyőzött félben revánsgondolatokat ébresszenek, tápláljanak és segítsenek a kirobbanásra.
Ellenben mindig a megértést szolgálta és a hadviselők barátságát sarjasztotta ki magából az a gesztus, amellyel a katona hüvelyébe szokta dugni a megfáradt és kicsorbult kardot: elég volt, ide a jobbod testvér, derekasan küzdöttél te is, ne bántsuk többet egymást, nincs értelme.
Ez az, nincs értelme. Fölöttébb jellemző emberi vonásunk, hogy ezt a jelszót sohasem hisszük el marakodás előtt az eszünknek, csak izmaink ékesszólásának a végén, lelkünk csömörének fegyvernyugvás alkalmából. De nem baj az már, honnan jött, hogy jött idáig, csakhogy itt van, kétségtelenül megérkezett. Inkább az a félős, hogy még mindig nem bizonyos a betoppanása. Mit szóltok hozzá, nincs igazam? Ugy-e, nem felesleges jócselekedet háromszor-négyszer újra megkérdeznem: gyerekek, érzitek-e már a végleges csömört? Meguntátok-e már a háború zsiványéletét? Magatok is úgy tartjátok-e már, hogy nincs értelme tovább ugyanígy kínlódni, mint idáig?
Vissza 
