Borbarát 1999. tél

Előszó

Jó három éve már, hogy egy téli hajnalon, hideg furgonban ülve kerékcserére vártunk a mádi gumiabroncs-szerelő kapuja előtt. Az aszfaltos út szürke volt a dértől, s jó húsz méterre összefagyni látszott a köd lepte kertekkel és a szilánkosra dermedt fákkal. Fázva és az éjszakába nyúló beszélgetéstől fáradtan lestük a derengő fényeket azzal a borásszal, aki nélkül ma nem beszélhetnénk Tokaj-Hegyaljáról.
- Tudod - törte meg a csendet -, valamit még mondani akartam. Nálunk mindig arra panaszkodnak, hogy Isten nincs velünk. Pedig nem Ő nincs velünk, hanem mi nem vagyunk Vele. És mikor van az ember Istennel? Ha tudni akar, nyitott marad a világra, az így kialakult hitét tetteiben is vállalja, és soha nem röstelli kérdőre vonni tegnapi önmagát. Vagyis, ha a meggyőződésének megfelelően cselekszik.
Aztán néhány perc hallgatás, majd belőlem is kikívánkozott egy ki nem mondott gondolat: hogy meg tudom-e védeni a számomra legfontosabb embereket. Hányszor merengtem ezen! És minél többet gondolkodtam, annál kisebb esélyét láttam. A betegségek kiszámíthatatlanok, a törvények egyre kevésbé oltalmazzák meg azokat, akiknek maradt vesztenivalója, míg a gátlástalanság elé szabad utat építenek. Elveszítjük a beleszólásunkat saját világunkba. A végén aztán rá kellett döbbennem, hogy az esélyünk nulla, hogy a döntés nem a mi kezünkben van. De ez a pillanat jobb, mint amikor tízszázalékos esélyben reménykedik az ember. Ez a pillanat felszabadít. Mert ha így van, akkor nincs kérdés: azt kell tennünk, amiben hiszünk; amit igaznak gondolunk.
Aztán tovább fáztunk, és indultunk határt járni. Még hallgattunk egy ideig. Az akkor még csak erjedő borok ma már palackban ragyognak. Fényüket látva azt hiszem, Isten azon a reggelen hallgatta a hordók halk mormogását. Vissza