A holtaknak már mindegy

Előszó

Az első Vernon Sullivan-mű által kiváltott különböző reakciók arra ösztönöznek, hogy e fiatal szerző második művéhez is írjak egy (második) előszót. Ez azzal az előnnyel jár, hogy ily módon lesz négy-öt plusz oldal a könyvben, ami - ahogy a szakmában mondják - kicsit testesebbé teszi a kötetet. Egyébként is kellemes dolog időről időre barátilag elbeszélgetni az olvasóval erről-arról, hogy megmutassuk neki, gondolunk rá.
A reakciók tehát különbözőek voltak, de mind ugyanahhoz a kérlelhetetlen, gyémántkeménységű következetetéshez vezettek: egy fél tucat jó szándékú egyén kivételével a kritikusok mind úgy viselkedtek, mint a legalacsonyabb rendű, legostobább egysejtűek.
Először is, az előző regény előszavának egyik - a boldogulás módjára vonatkozó, mellesleg a kiadók által pontosan értett - passzusára hivatkozva az említett kritikusok lazán engem neveztek meg a könyv szerzőjeként. Ez nagy bunkóság volt a részükről: én túl ártatlan és túl tiszta vagyok ahhoz, hogy ilyen könyvet írjak. Persze nem tiltakoztam, mert a dolognak komoly reklámértéke volt számomra, de ez akkor is tévedés, legalábbis félig-meddig. A részleteket illetően is sok butaságok összehordtak. Egyesek a regényben említett amerikai gépkocsik sokaságán csodálkoztak el - ezek a kritikusok tehát semmit nem olvastak Raymond Chandlertől... Vissza

Fülszöveg

A Boris Vian-életműsorozat tizedik kötete (az itthon 1991 -ben Minden hulla fekete címmel megjelent regény) a második volt a Vian által Vernon Suliivan álnéven publikált könyvek sorában. A holtaknak már mindegy szorosan kapcsolódik a Franciaországban annak idején hatalmas botrányt kiváltó első Sullivan-műhöz (Köpök a sírotokra), hiszen Boris Vian ebben a regényében is az amerikai feketéket sújtó rasszizmus ellen emeli fel a szavát, persze úgy, hogy - a sullivani hagyományokhoz hűen - mindeközben egy pergő cselekményű, gyilkosságokkal és buja erotikával fűszerezett történettel is megajándékozza az olvasót.
Bár az első Sullivan-regényekben Vian az akkoriban rendkívül népszerű amerikai krimiírók stílusát parodizálja, ezek a pastiche-ok szerves részei az életműnek, hiszen Boris - aki számos más álnéven is publikált (novellákat, újságcikkeket, kritikákat stb.) - a Joelle Bausset-ként, Bison Raviként vagy Vernon Sullivanként szignált műveiben is bizonyságát adja különleges tehetségének, és ezen írásokban is tükröződik a szerző sajátos világlátása és értékrendje. A Sullivan-regények mégis különleges helyet foglalnak el a viani életműben, mivel részben ezeknek az irodalmi tréfának szánt ál-fordításoknak, illetve a hozzájuk kapcsolódó botrányoknak és pereknek „köszönhető", hogy Boris Vian saját néven kiadott műveit a kortárs közönség és kritika egyaránt elutasította, s így azok végül csak a szerző halála után váltak „kötelező olvasmánnyá". Vissza