Acta Juridica et Politica Tomus X. Fasciculus 7. (dedikált példány)

Előszó

Szeged város büntetőbírói joggyakorlata a reformkorban messze túljutott azon, hogy egyoldalúan a századokkal korábban szinte egyeduralkodó tárgyi felelősség elvi alapjára helyezkedjék. Városunk bűnfenyítő törvényszéke az egyes események büntetőjogi minősítésénél nemcsak azt vizsgálta gondosan, hogy formailag, külső megjelenését tekintve létre jött-e bűncselekmény, hanem azt is, hogy az elkövetett cselekményért szubjektíve felelős-e az előtte vádlottként álló személy vagy sem. A korabeli magyar büntetőjog tudományának álláspontjával, tanításaival - mondhatók - teljes összhangban csak abban az esetben szabott ki büntetést, ha a tettest, nemkülönben a részest, szándékosság vagy gondatlanság terhelte, illetve ha velük kapcsolatosan nem jelentkeztek olyan körülmények, amelyek vétkességüket zárták ki vagy büntetőjogi szankciók alkalmazását, büntetés kiszabását akadályozták meg. Egészen röviden szólva, értékelte tehát a beszámítást kizáró és a büntetést megszüntető okokat, körülményeket is.
A modernebb felfogástól lényegesen eltérően a kor magyar jogtudományának valamennyi képviselője, Vuchetich Mátyástól a magyar feudális büntetőjogot választott történeti korszakunk után összefoglaló Pauler Tivadarig, mai műszavakkal a jogellenességet, a beszámítási képességet, az elvárhatóságot stb. kizáró okokat ilyen tagozás nélkül egységesen beszámítást kizáró vagy enyhítő körülményekként kezelte. Azokat az eseteket sorolták általánosan közéjük régi büntetőjogászaink, amelyek fennforgása esetén - a gyakorlatias gondolkozású Szokolay István szavait idézve - hiányzik "az öntudat, vagy az akaratnak határozottsági képessége." Ilyen okokként értékelték konkrétan a gyermekkort, a süketnémaságot, ha ahhoz képzetlenség járul, az elmebetegség különböző változatait, a teljes és vétlen részegséget, a kötelességmulasztással össze nem kapcsolódott alvást, az öntudatlansággal párosult alvajárást, a vétlenül keletkezett legfelsőbb fokozatú indulatot (ingerültséget, haragot, fájdalmat) azt a fizikai vagy pszichikai erőszakot, amelynek ellenállni nem lehet, a parancs egyes válfajait, a végszükséget, a tévedés és nemtudás némely esetét, valamint a vétlen önvédelmet. Vissza