Bródy Sándor legszebb írásai

Előszó

Bródy Sándor
Három évtizeden keresztül alig volt ünnepeltebb írói név, mint a Bródy Sándoré. Nem csupán a közönség tapsolt neki, hanem ami a legnagyobb szó, még az írók is. Az idősebbek benne látták utódjukat. Jókai házának mindennapos vendége volt. Mikszáth megírta róla, hogy: »mindenkit bámulatra ragad rendkívüli munkaerejével és termékenységével, mely gyaníttatni engedi, hogy még tömérdek mondanivalója van«. A szerencse kiválasztottjának, még ezek a ki nem mondott mondanivalók is javára váltak, mert a reménységnek és várakozásnak folyton lelkendező légkörét remegtették izgalmas személye és munkája körül. A kortársak tőle vártak legtöbbet, - s az utána jött nemzedék Bródy-kitaposta nyomokon vágott neki az irodalomnak.
Az országnak, még annál is többnek, szinte-szinte a világnak kellett összedűlnie, hogy az ujságlapokon, színlapokon, sokezer példányban forgó folyóiratok és könyvek címlapjain egyre sistergő Bródy-név kihűljön. A sikerek dédelgetett kedvence nem tudta mire vélni az elhagyatottságnak ránehezült csendjét és nyugalmát. Mint aki elvesztett tekintélyében és hírében önmagát vesztette el, előbb Abbáziában, aztán pedig egy Bécs melletti szanatóriumban keresett gyógyulást.
"Bizony kedvetlen volt szegény, pedig nincs valami keservesebb, mintha kedvetlen az, aki majdnem egész életén át teli volt kedvvel" - írja Bródy ezidőtájt a maga beteg, megroppant alakjának mására teremtett Rembrandtról, akinek ugyancsak öreg, beteg, elhagyott figurájáról regénybe kezdett. Ebbe a könyvbe akarta foglalni a soha ki nem mondott, tömérdek mondanivalót, melyet mint a nagy termékenysége mögött lappangó legvégső és legbensőbb titokzatosságot, inkább csak Mikszáth sejtett művészi szimattal, mint maga Bródy. Mert ő a nyilvánosság előtt való szemérme vagy talán csak változatos életének szórakozásai miatt, soha sem ért rá, hogy magába tekintsen s éppenséggel, hogy lelkének mélyébe, mint művészhez illik, szorgalmas kitartással s türelmes eréllyel beleásson. Vissza