Előszó
Bizonyosan lesznek olyanok, akik érdekességei-különlegességet remélő laikus érdeklődőként, s olyanok is, akik a fotóművészet sajátlagos kifejező eszközeit jól ismerő műértőként-műelemzőként veszik...
Tovább
Előszó
Bizonyosan lesznek olyanok, akik érdekességei-különlegességet remélő laikus érdeklődőként, s olyanok is, akik a fotóművészet sajátlagos kifejező eszközeit jól ismerő műértőként-műelemzőként veszik majd kézbe ezt a kötetet: Tóth István fotográfusi életművét végigkövető kortársi reflexiók - annak idején kiállítási katalógusokban, szakfolyóiratokban vagy napilapokban megjelent köszöntések és méltatások, műelemzések és tárlatismertetések - imponálóan gazdag gyűjteményét. Legyen bármilyen kinek-kinek az előzetes várakozása, tekintse érdekes-tanulságos olvasmánynak, avagy egy majdan megírandó életmű-monográfia pótolhatatlanul fontos forrásanyagának
ezeket a szövegeket, a Tóth István életét és életművét körüllengő, már-már legendába illő sikeresség és elismertség, ha úgy tetszik: a világhír, s ezzel együtt a Ceglédhez való csak-azért-is hűség tényeitől aligha függetlenítheti magát. Tudnia kell, hogy 52 országban 2200 kiállításon szerepeltek a fotói, s 337 nemzetközi díjjal - közötte a szakmai körökben a fotóművészet Oscar-díjának tekintett, New Yorkban adományozott „Az Évszázad Kiváló Fotóművésze0 díjjal (1980) - ismerték el a munkásságát. S tudnia kell azt is, hogy Budapest avagy Amerika szirénhangjai ellenére mindvégig megmaradt ceglédi lakosnak. Szívós munkával elérte, hogy a „Cegléd, Csatorna utca 8." ne egy Isten-háta-mögötti hely jelölője legyen, hanem ugyanolyan jól hangozzék fotós körökben, mint bárki másé, akiket barátainak mondhat Ausztriában vagy Ausztráliában, Brazíliában vagy Portugáliában, s akiknek önzetlenül átengedett legjava alkotásaiból. „Öt világrész fotóművészete" című, mintegy 2000 darabos gyűjteményét természetesen Cegléden őrzi.
Álmélkodhat e tények hallatán a laikus érdeklődő, s gyárthat tetszetős elméleteket a lokalitás és zsenialitás szükségszerű (vagy véletlen?) összefüggéséről a műitész, a hatásuk alól nem szabadulhat. Különösen nem szabadulhat, ha késztetést érez rá, hogy a művésszé válás, a maga elismertetéséért folytatott szívós küzdelem anekdotákba illő, már-már groteszk különösségeinek kor-jellemző jelentőséget, szimbolikus értelmet tulajdonítson.
Vissza 
