Céllövölde

Előszó

A legnagyobb hegyek felé vette útját, s bizony sok-sok tájon kellett áthaladnia, hogy céljához közeledjen. Nem nézte az utakat, a mezőket, az erdőket, nem nézte a tajtékos, vad patakokat, a száraz vízmosásokat, a dús füvű réteket, sem a lankákat, sem a dombokat; csak a legnagyobb, legmagasabb és legfenségesebb hegyekre szegezte tekintetét, úgy haladt hosszú-hosszú éveken át. Kérdezték, hol van, s mondták egymás közt, hogy erre meg erre látták; de célját nem ismerték, céljáról nem szólhattak; igazán senki sem tudta, hová igyekszik. Kíváncsiak voltak azonban, s várták, hogy egyszer majd jelet ad, ha útja végére ér. S eljött az idő, amikor hallottak róla, valóban. Meghalt, mondották, a NAGY HEGYEK lábánál. Vajon mit keresett azon a tájon? Közülük egy sem tudhatta, csak ő, de ő már halott volt; riadt arccal feküdt a legfenségesebb hegyek alján, mert halála pillanatában borzadva látta, hogy nincs többé ereje, célját nem érheti el soha.
Ám keresésére indultak sokan, és meglelték őt. S miközben követték nyomait az utakon, melyeken hosszú-hosszú éveken át bolyongott, csodálkoztak: ím, mily szép helyeken járt, mennyi gazdagságát láthatta a világnak, mily elégedett lehetett lelke. És megálltak gyakorta, és álmélkodtak a nyugodt mezők, a homály zöld erdők, a gyors vizű, vad patakok és szikkadt vízmosások, a lankák és dombok láttán. Azt mondták, gyönyörűséges útja volt, és irigyelték. Vissza